2013. 11. 11.

Szürkület után







Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.

Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
könnyű, sötét madarak hasítnak belé,
felhő-húsát lefosztják róla a csontig
és üldözik egymást az Éjszaka felé;
ahol mint egy roppant lánc számtalan gyöngye,
kis gyönge csillagok vacogva ragyognak.
Millió égő billog egy égi völgybe’
amik saját hideg tüzüktől sajognak.

És újabb galaxisok jönnek életre!
A tejúton az embert teremtő isten,
lábát csillagszilánkok sebzik véresre.
Én hallottam sírni a Jóságban hitten...

2013. 08. 14.

Az almáskertben

A nagy almáskertben sétáltam,
ahol a fű buja, lég párás;
nehéz illatot ontott a föld,
hullott, hullott az égi áldás.

Apró kreatúrák neszeztek,
susogtak ágak és levelek,
s az almák halkan összesúgtak: 
megérezték jövetelemet.

Megpillantottam fáknak fáját,
királynőként magasdott fölém.
Vörös termését ringatta épp
világnál is idősebb ölén.

A Szárnya-fosztott, Mennyből-bukott
előkúszott dús lombok közül.
Csend lett. Negédesen sziszegett
az Isten nagy árnyéka mögül.

Torz teste hideg volt és síkos,
féltemben messze elszaladtam.
Hallottam, nevettek az almák,
s borzongott a pázsit alattam.

És felragyogott a fényes ég,
színe szemkápráztató azúr.
Magasba emeltem fejemet,
láttam, reám mosolygott az Úr.

2013. 08. 12.

A lócán ♥

Félig hervadt kelyhű rózsák
illatával ölelkező
galambszárnyú nyári zápor.
Lócán ülve elmerengő,
míg mosdat az eső százszor.

Gyűlnek mellém csöndes tócsák,
fűben ég kék szirom serken.
Ingem alatt langyos vízcsepp
virágot bont régi sebben,
onnan kúszik mind-mind beljebb.

Elballagtak néma órák,
szívemben szerelem fakadt.
Együtt ülünk már a lócán
Isten lágy esője alatt,
messze túl az alkony rónán.


2013. 08. 07.

Nyár-pászta

Napfényt köpnek az angyalok:
csurgatott méz-sugár ömlik,
az érett kalász-tengeren.
Szédülésben méhek döngik
dalukat, zúg a kerteken.

Elpárolognak hajnalok:
Rózsaszín derengés helyén,
csak a forró arany az úr.
Kéklő helyt ad neki henyén,
égbolt és a tenger-azúr.

Dús barackillat andalog,
roskadnak a fák a kertben,
s a méz-nyár csak csurog verőn:
életerő minden sejtben.
A Nyár pásztázott a mezőn.




Ahol a Don kanyarog

Honi sajgás eredt a hóban,
s a fagyos sztyeppén kúszott végig.
Távol hazától, szerelemtől,
a lánctalpasok árnyékában
harcolva az utolsó vérig.

Félelemtől vonít az éjjel.
Utolsó vérükig magyarok
voltak az imádkozó bakák,
kiknek jéggé dermedt a szíve.
Messze, ahol a Don kanyarog...


2013. 08. 01.

Így ismertél ♥

Mezítelen asszony voltam,
ruha nélkül, csak a lelkem
az inak és a bőr alatt.
Úgy reszkettem, úgy térdeltem.
Te így ismertél. Ne tagadd!

Ziháltam a fájdalomtól,
szerelemre szomjúhoztam,
csak épp a szíved kiapadt.
Ilyen voltam, törött voltam,
s te így ismertél. Ne tagadd!

Mélyről jövőn ordítottam
ezerszer-átkos nevedet,
míg végül ajkam fölhasadt.
Vér fröcskölt fehér bőrödre.
Te így ismertél. Ne tagadd!

Túl sok gyertya csonkig égett
míg vártam virágzásunkat,
s a gyermek idő elszaladt.
Megviselt melletted élnem.
Te így ismertél. Ne tagadd!

Kiléptem tömb árnyékodból
megtépázott nőiséggel,
hisz belőlem csak ez maradt.
Elfordítom arcom tőled.
Te így ismersz most. Ne tagadd!



2013. 07. 29.

Téli rondó

Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik,
hókatlan-felhő fagyszínfoltokat ojtott bele.
A városban fúj a hontalanok koldus szele,
s bőrrel kivarrt csontzsákban emberek lelke fázik.
Tejköddel beszórt az út, mely elvezet a nyárig,
és a lég éles kristályszilánkokkal van tele.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.
Dohos lakótelep albínó-pelyhektől ázik,
közel fákat ringat bús álomba a szél keze.
Rémálom-sikoltásuk lesz az éjjel halk nesze,
s most a néma hódara felér egészen lábig.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.


2013. 07. 23.

Először templomban

Csak pár éves lehettem, 
mikor megbomlott elméddel 
elvittél a templomba.
Groteszk volt, ahogy vezettél
antidepresszáns-ritka hajaddal.
Deformált szentképek,
áhítathoz élénkek, vér-és sárszínűek,
s köröttünk, mint millió halálbogár
sok dohszagú, ismeretlen öreg hajlong.
Nem a kedves, a pőre lelkű,
de a csontkemény.
S akkor ott megláttam. 
A mindennek közepén 
a feszületet, hatalmas bronzkirályt. 
S intettél csendre, 
azt mondtad ez nem Isten, 
csak annak fia. 
Szerintem az sem, csak darab fém, 
mit jó pénzért vennének át telepeken, 
ha nem félnék az Egy Igaz Istent. 
A pap kántált, nem láttam, eltörpült, 
annak túl nagy volt keresztje. 
Imákat zokogtál, s öledben állva, 
sírtam én is, de nem tudtam miért. 
És mint te, néha hiszek, 
s olykor átkos szavakba 
némul el hitem.




2013. 07. 22.

Boldogabb világban

Eleven hús vagyok csupán,
ami lélegzik és mozog
és megrándul belül,
a bal pitvar körül,
ha kérges kezek simogatnak.
Anyám reszkető, foltos kezei.
Érintésétől koponyámba fészkel
egy kajszibarack magja,
féltekéimben gyökeret bont és
zsönge rügyet fakaszt.
S majdan, érdes terméséből
alacsony, szőke nő szakajt,
- hasonlatos, mintha anyám lenne az -
úgy adja a karon ülő kezébe.
Elrebbent mozdulat, szétmállott
polaroid-emlékkép, és én
két gyógyszeradag között
tépkedem a hontalan gondolatot, hogy
hogyan mondjam el neki, 
hogy hiányzik, aki volt, és az is,
aki lehetne egy boldogabb világban.

2013. 07. 19.

Virrasztó ♥



Hófehér gyertya a virrasztáson,
rőt lángjától reszket a lég.
Borzongó szirom a puszta száron.
Remélem, elporlad ma még!

Imbolygó balerina-tánc a falon,
hová komor árnyéka elér.
Kusza füstjétől kormos a plafon.
... Szép lassan a körmömre ég.

*
Ám más nem gyászol, csak én vagyok magam.
A láng ellobban, az idő kevés.
Úgy kérdem magamtól: - Minek tora van?
- A hamvába holt szerelemé...



2013. 07. 18.

Megkeresztelten

Álmomban a Jordán mellett sétáltam,
partjain feltorlódott a zörgő sás.
Szél szavait érteni pogány jóslás,
én mégis értettem. Ezen méláztam.

Zúg a víz. Kong az üresség. Lét-árva
vidék. Füleimben keresztény ódák.
Isten hangján szól belőlem a gyónás.
Talpamat egy éles kavics szétvágta.

Törött feszületet vigyáz két kezem;
szorítom, szorítom, hozzám tartozik.
Következő percben a vizet nyelem,

a folyó körülöttem sóhajtozik.
Megkeresztelten emelem fel fejem.
Könnyű lélekkel úszom a partokig.



2013. 07. 16.

Körben ♥ - rondó



Körben haladunk egymás árnyéka után.
Nem tudom hol kezdődsz te, és végződöm én.
Szerelem ringat minket vér forró ölén.
Az Édenkertben felejtettem múlt-ruhám,
hiszen tested takarja testemet csupán.
Érzékekből pókhálót szőttél meg körém.
Körben haladunk egymás árnyéka után.

A világ legkisebb, füstös-védett zugán
csillagtakaró közös házunkon födém.
Tűzfényben mozgásod árnyékot vet körém,
vad fények táncolnak vágykeltőn, buján.
Körben haladunk egymás árnyéka után.





2013. 07. 15.

Nyűhetetlen vér

Nyűhetetlen vér nemzett engem
hulló hársfavirágok enyhet adó árnyán;
nagy kertes házba, ahol muskátlis a párkány,
s hallhatom a hontalan csendet.

Mézeskalács-szívű anyámat őrzöm:
Üvegcsontú, fehér madár az ágyban,
méltósággal vívja harcát vak lázzal.
Cigaretta füstöl: az élet-gőzöm.

Fájdalom jár át minden sejtet,
s apám zordsága sem ad enyhet.
Mint az eldobott csikk, mi magába hamvad,
úgy vagyok egyedül a világban hagyva.
Bár nem sírok sosem, csak ha mar a hagyma,
de, hogy a megadás karmát belém marja
azt nem hagyom. Itt minden rendben.
Nyűhetetlen vér nemzett engem.


Western

Kinézek a tájra, szalmasárga a vidék,
kólás poharamban semmivé olvad a jég.

Puskapor szag, sült kukoricacső,
éhes cowboy prérikutyára lő
Forró a nap, híggá olvadt a táj,
kán kán táncos nőnek a térde fáj.
Kartondoboz-házak, ördögszekér,
a seriff egy pofa sörre betér
bárba, ahol lóg az ablaktábla,
az örömlányoknak kint a lába.
Tetovált banditák párbajoznak,
fegyverropogásból áll a holnap
nekik. Eső nagyon ritkán esik.
Kislány a vadvirágokat szedi.
Távol indiánok füstjeleznek,
sült hús illata van a szeleknek.
Vörös vadrózsa nyílik a kertben,
megállt az idő egy régi percben.
Farkas üvölti a Holdat este,
különös hely, vadnyugati western.

Kinézek a tájra, szalmasárga a vidék,
kólás poharamban semmivé olvad a jég.

2013. 07. 11.

Sárkányfüves boszorkány - prózavers

Berkenye-csőrű feketerigó kalász helyett vörös szalagot tart; lehet előre jelzett nyaktiló, amit sárkányfüves boszorkány varrt. Fohászára kiapad a siló és porladós talajú lesz a mart; szegénységtől üresedett ivó, ahol a bor szelleme sem csap zajt. Meredélybe fordul minden tinó, megpenészesedik az összes sajt; és elpusztul a fiatal csikó hiszen túl sok kórság kiütött rajt’. Sors a pogányra büntetést kiró, nem okoz a falunak már több bajt: Tüskés volt szíve, akár egy pikó, most a feje a szekéren a lajt....

Havas eső - szapphói strófák

Szép szivárvány tűnt fel a déli égen,
enyhe, hókristályos esőbe érve.
Szürke háztömb-rengeteg áll a téren,
ázik a szélben.

Jég-fehér felhők utazók a légen,
őszi hó fúvása fagyasztja vérem.
Télelő ígérete vár e jégben,
lényemen érzem.

Pirkadat percei - hexameter

Szilvavirág zamatát viszi májusi szél, s legelőn nyírt
fű aromája vegyül bele. Lágy pipacs omlik a ringó
éjbe, beoldja sötét ereszű horizontba a vér-szín
szirmait. Árok-ülő füzek állatok álmait óvják,
víztükör-ágaik úsznak el éppen. A harmat alászállt:
hűs lepel ébredező levelű, öreg égeren. Álmos
baglyok egy őskori tölgy totem állataként temetőn nyílt
csipkebogyóra vigyáznak. Egér rohan úton a sikló
teste elől, harapás öli áldozatát. Lila-kék víz
ringat ölén tücsök éneket. Ég-sima szárnyas a tónál
ébredező lile, fészke tojásokat érleli. Nászát
éli a szép Nap, előtör, a fénye egész egen átfolyt.

2013. 07. 09.

A róna pásztorai


Őrtüzeket gyújtottak a pásztorok,
subáikból a csillagokat kémlelik,
mik égi táltos körüli vándorok,
s az eljövendő titok-mustját érlelik.

Sült hús-ízű füstre kuvasz rámorog
és az Alföldről pusztai szél érkezik,
mitől a gulyások cserzett-ráncosok,
s a Tisza ezer éves habja fékezik.

Ridegtől távol vannak a kántorok,
ez élet Vereckétől fogva létezik.
A legelőn néhány pernye vánszorog,
sok rónai láng hasábfára éhezik.

Gulya-úrnak nem kellenek vánkosok,
sorsuk tülök-szarvú szürkék közt élhetik.
Messze vannak a szép magyar városok,
s maga az idő velük együtt vénhedik.




2013. 07. 08.

Karmazsin hajnal

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

Beivódottan csont-kormos barakkok,
gomba módra terjed a számuk.
Az ott halókért nem szólnak harangok,
már nem fog a félelem náluk.

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

Idegen nyelven röpködő parancsok,
a sovány emberek csak bábuk.
A múltban voltak: dolgozó parasztok,
most sebtől fekélyes a lábuk.

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

A lágerben lakóknak nincs panaszjog,
hiába fagyott véres-nyáluk.
Ős patkány fertő-kórjába ragadtok!
Remélem, hogy szép volt az álmuk...

Karmazsin hajnal virradt rájuk.





2013. 07. 06.

Narancs-huszárok

Himnuszt makogó narancs-huszárok
kaszabolnak a dohány földeken.
Gúnyájuk ősi magyart utánoz,
de megvetik az öreg bölcseket.

Egy jó szolga mindig jó urához!
Töltsék fel szeméttel a völgyeket!
Nemzetibe öltözött kufárok
ingyen adnak el magyar tölgyeket.

Még sosem láttam annyi gulágot,
mint ami most sok közmunkás-otthont lefed.
Mi gyarmatosítjuk a világot!
Csak az éhség, ami sok embert nem ereszt.

Tanulástól megfosztott diákok...
Nem baj, hogyha félsz, csak fordítsd el a reteszt!
Ám bármit is teszel, ne imádkozz,
mert csak a huszároké a(z álság) - kereszt!


2013. 07. 04.

Égő mimózafa ♥

A pirkadat most őrként
borul rám. Az éjnek ledőlt minden kőfala.
Az ég felszínén rőtség,
levegőben elektromos kisülés sava.
...
Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.

Nyomasztó, tompa hőség,
a távoli égen néma villámok hada.
Csak szúnyogokból-bőség;
őket nem űzi a megégetettség szaga.
...
Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.

A redőny lyuka lőrés,
áthallatszik rajta a ropogó bőr zaja.
Égő szirmok közt fől még
a mi csapzott szerelmünk párás hús-hajnala.
...
Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.




2013. 07. 02.

Prométheusz-szerep ♥

Általad enyém a Prométheusz-szerep:

Az istenektől neked tüzet loptam magam,
szerelem ködétől homályosult el agyam,
vállaltam, hogy újra és újra húsomba marj,
csak közben fekete tollaiddal betakarj.
Ne lássam, hogy véremtől csatakos az avar;
s most fájdalmamban az ég felé nyújtom nyakam...

Így őriznek meg minket az évezredek.



2013. 06. 28.

Napfogyatkozás

Földünk nyomasztó sötétbe borult,
a Nap korongja most fekete űr.
A fény pár percre pihenni vonult,
s az összes teremtmény remegve tűr.

Fent két bolygó ünnepli a nászát,
a lenti lelkek az égre néznek;
nem látnak mást, csak az Isten vásznát, 
s igen titkolnák, hogy mégis félnek.

Őrli lelküket a fojtó homály: 
A bűnös világ pusztulása ez?
Akkor elvesznek végleg a csodák,
elkárhozottak tisztulása lesz.

Áll a levegő, nem mozdul a tér,
szívbemaróan ijesztő a csend.
Az állatokban is meghűlt a vér,
s nem ad megnyugvást semmilyen faszent.

A legfeszültebb másodperc végén
a fekete szem vér-tüzesbe vált;
a borzongató üresség szétég,
s halálfélelem-vágtája megállt.

Lassan megenyhül a reszketegség,
ím, az Úr megmutatta erejét.
Kik tanításait megvetették
azoknak ez halálos vereség.

2013. 06. 27.

Kísértő vágy - hexamater

Rózsafüzér susog ékszerül álmatag, ősz, puha szálú
copfjainál. Szeme árnyakat őriz a régi időkből.
Bús hite által egy ősi imába apadt alak égő
őr-szeme nézi. Az áporodott levegő a rideggé
vált szerető suta képe felől, öregíti a lényét.
Isten előtt tagad átkos igéket, idézi a zsoltár
hősi sorát, noha már maga sem hiszi. Fáj-teli szárnyú,
égi madár köröz álmai szirtje fölött. Az időkről
vijjog, a vágy kusza perceiről. Az apáca a félő
bűntudatával elűzte bigott, kies égre. Hideg fény
gyúlt ideg által a földre dobott hiten. Ámde a békét
nem leli. Azt az Egy Isten emészti tüzes csupa-poklán.

2013. 06. 25.

A sámán tüze - hexameter

Népzene hallik a sátorok árnya felől. Vörös ívű
lángok az égig is érnek. Az őz-szemek óvatos, őrző
révületében a tűz buzog. Ősi hitét ezer, apró
füstalak által a nép tudatába emészti. A sámán
nyárt sirató dala szívbe maró. Totem állatok érző
lénye les őrszemül. Áldoz a fény. Korom-égen a titkos
énekek ím, elenyésznek. Emészti a szép, ködös-ízű,
égbeli szél a sok illatot. Érleli lágyan a nősző
fű karimás levelét. Idején kese, éjjeli vadló
tűnt fel az ében-idő talaján. Szeme ég, noha ágán
szíve zugának a biztosan-áldozat illati-vérző
bélyege. Átmegy a tűz melegén, igaz Úr keze gyilkos.




2013. 06. 24.

Az utolsó faun

Rózsákból fonott koszorút aggatott vörös hajába,
s körüllengték tulipán párlat-szerű illatok.
A hold felkelte után szép lába átváltott patába,
és így rejtezve lesték őt a régi csillagok.

Könnyes szemmel gondolt az elfelejtett, régi anyára,
akinek lelke az ég kék-sötétjén irgalom.
Bizton tudta, övé lesz az utolsó faun halála,
a földön fekve, magányosan mindent itt hagyott...

2013. 06. 23.

Csak mellettem lehet maradásod ♥

Az élet hömpölygő próba-tengerében
lennék semmiből ott termett Ararátod,
s nem mint vízből leskelődő meredélyek,
nők, akiknek nem csak bőre alabástrom...

Mint másvilágban boszorkány meselények,
két karom nyugalomba visszavarázsol.
Ahogy nyirkos barlangban a denevérnek,
csak mellettem lehetséges maradásod...

2013. 06. 21.

Erdőtűz

A levegőben füstszag száll,
a földeken Ő gyújtott meg féktelen tüzet.
Ez őszön marad el végleg a szüret,
pokol volt a varázsló nyár.

Sok repedt, agyaggá sült sár
elhamvadt pernye sokasága alatt nyüved.
Zsenge ágakra nem hoz tavasz rügyet.
Isten szemében nem nagy ár...


2013. 06. 20.

Farkassá

Jég-kék szemű, madárcsontú lány-ember,
akit a nagy havak ridegségében neveltek.
Hazáját körbemossa fagyott tenger,
a haja foszló ködben libbenő nap-lehelet.
Vonyítás üvölt a szürke hold felé...

Kövekből emeltek neki fedelet,
de szülei a tundrával váltak eggyé egyszer.
Lelkében sokáig élt a kegyelet,
ám meleg szívében társtalanság magva serkent.
Vonyítás üvölt a szürke hold felé...

Kutatott, mást nem tehetett egyebet.
Szeme egy farkasfalkára tévedt minden percben;
mondákban övék az ősi eredet,
s szabad társukká szegődni lett legújabb terve...
Vonyítás üvölt a szürke hold felé...

Bőrükbe öltözött magányos este,
majd farkas-nőként szerzett örök vadász-sebeket.
Fehér csillagok között bolyong lelke,
legnagyobb boldogsága volt, hogy farkas lehetett.
Vonyítás üvölt a szürke hold felé...


2013. 06. 19.

Évához másképp

Csontig hatoló, borzongató télen
nap-gyertya lángvirága jégszilánkká fagyott.
Fénye nélkül rideggé vált az Éden,
így csökevényes almáért nyúl fehér karod.

Sok imádságtól felkopott a térded,
Isten kegyelméhez szól a hontalan dalod;
az üdvéért hullatnád első véred,
s méhedből virágoztatod fel ember-fajod.

Legyél, ki előtte bárányként béget,
nem hinthetsz a Férfi húsába kétely-magot.
Szívedben anyaság-madár vert fészket,
s, hogy megbűnhődj érette némán állva hagyod.



2013. 06. 18.

Karma

Rég voltam egy neandervölgyi barlanglakó,
ki várja társától a levadászott gyapjas mamutot.
Első ember-pár tagjaként, mint fészekrakó
olyan szikár asszony, kitől a vad nyúzását tanulod..

Riadt őzként fenséges lejtőkön vágtáztam,
aki rácsodálkozik a magas égen járó napra.
Az alacsony, zöldellő bokrokat pásztáztam
titkos szerelmek és gyöngyöző bogyók után kutatva.

Aztán bigott, vallási fanatikus nőként
minden egyes napom csupán önmegtartóztatásból állt.
Az Urat választottam a testemhez őrként,
s az örömtelen imádságok sora a részemmé vált.

Bársony báli ruhás francia úrhölgy voltam,
kinek dekoltázsára sok kristálycsillár fénye ragyog.
Kérőkkel gyönyörködik az ezüstös holdban,
ám a szíve csak egy rongyos, szegény poétáért sajog.

Éltem útszéli prostiként neccharisnyában,
s ha kövér uracskák néztek rám, elhúztam vörös számat.
Autókba szállva, mint madár kalitkában
a szabad lelkem messze vágyik és sorsa ellen lázad.

Körömcipős nő voltam, ki cigarettát szív,
s várja haza fekete-fehér férjét, mint a filmeken.
Füstös fodrászatig is kis sárga taxit hív,
s fogait villantva nevet a legmodernebb vicceken.

2013. 06. 14.

Hogy neked tessék ♥

Fülledt nyáron, narancsos égbolt előtt
vért vadászó denevér lennék;
te pedig szarvas, vadász által lelőtt,
s én húsodból fogyasztó vendég.

Lepke lennék, pók hálójával beszőtt,
s te keresztes,a spájzban-felség.
Gazos kertként, mit zöld inda körbenőtt
rózsát nyitnék, hogy neked tessék...

2013. 06. 13.

Zsánerkép anno ♥

Meztelen álltam az ablaknak háttal,
a város hideg nyáresti levegője megcsapott.
Taxik tülkölése nekünk a nászdal,
cigarettám hamva mit kopott bakancsom megkapott.

Víz várta lúdbőrös testem nagy káddal.
- A mélyről kapart őszinteség szemedben meghatott. -
Kormos lelkem tisztulhat habok által?
Vagy bélyegül szívemben a sok hazugság megfagyott?

Belém került titkod a meleg nyállal...
Hidd el, engem szeretni bárka, ólommal megrakott.
Úgy vagyok csak veled, mint tél a nyárral;
hogy sosem leszünk együtt, az a sors által megszabott.


2013. 06. 11.

Vágyódás ♥

Elterül a kobalt-ég, üstöke narancs színbe réved,
alatta lustán pihen a Mecsek, benne csöndes élet
nyújtózik halkan: Fészkek takarva sok zöld ágtól...
Csupán vékony ablaküveg választ el e tájtól.

Megbúsult szemem szüntelenül a messzeségbe téved.
Tudom,távol,folyókon,rónákon túl lelnélek téged,
de ha ott lennék veled,csak elszöknék a vágytól,
hogy pusztaságban fogadjam: "Nem vigyázlak mától!"

Ám puha, csillagtalan estében a sok emlék éget.
Mint láng mi felperzseli a lepkét, érinteném lényed;
de elhamvadna tüzem, nem álmodok e nászról.
Hűvös ez az éjjel,csöndes... szokatlan a nyártól.

2013. 06. 10.

Hó-páva

Élő hó-csipke bokor az albínó páva,
szerelmese elé csontszín tollait tárja.
Pusztultával selymes szemei vázába kerülnek,
pogány oltár márványán a meleg naptól hevülnek.

Majdan, ha porrá hamvad, akkor sem vesz kárba,
létének szemcséi átlényegülnek másba.
Apró élet-sejtjei földi magokba vegyülnek,
amelyekből bókoló csillagvirágok kerülnek.

2013. 06. 07.

Tetovált szív ♥

 Egy ősi isten arcodra véremből rajzolt
húsba égő bélyegül szerelmi rúnákat.
Megnagyobbodott szívedbe tintával karcolt
egy szép nevet, amelyből árad a búbánat.

Bordák alól lelked-keze enyémbe markolt,
szénből gyémánttá tette, követve múzsákat.
Hideg kő belsejében apró szikra vackolt,
majd tűztengerré válva testünkön túláradt.



2013. 06. 06.

A padunkon ♥

Szív-bombák robbannak a lelkemben,
fröcsköl belőlük ezernyi színes,szép csillám.
A távolban fát rajzol az égre egy villám,
s csendben ülünk a padon kettesben.

Önmagam látom minden tettedben.
Temelletted egyszerre vagyok nő és kislány,
rebegtetve simogatja arcodat pillám,
s parfümöm édesen jár kedvedben.

Megkapni engem ott van tervedben,
s napozok figyelmedben, mint sirály a sziklán.
Csókod ajkamon mint harmat egy virág szirmán,
erejét engedem,hadd terjedjen.



2013. 06. 05.

Bálvány ♥

Aranyporral kentem be a testem,
mézesen ragadt rám, beitta minden sejtem.
Falakból forróság, rózsa illatú áradt,
bensőmben plazmám nyargalón lázadt.

Kőből faragott Erósz a szentem,
márványréteg alól őt kifejteni kezdtem.
Mögüle te léptél elő, születés-fáradt,
hogy súlyos lelkedet belém átadd.

Én általad valami új lettem,
lányból nőként mellőled, fényedből felkeltem.
Hangodtól szemem mindig véres könnybe lábad,
kezednek nyoma húsomon szárad...

2013. 06. 04.

Sóhajtva teremnek a rónák

Sóhajtva teremnek a rónák 
a magyar utakon.
Földjükben vérből szövött óság
pulzál a lyukakon,
sarjadó, szép gyümölcsén kórság
a csendes nyugalom.
Magjukban ott rejlik a jóság,
isteni jutalom.






2013. 06. 03.

A woodoo papnő

Fekete-Afrika lélegző dzsungelei között
életre kelt a papnő, szíve szenvedéssel szövött.
Bőre ében, s kígyó-szeme a nap után szaladt,
az évezredek hajnalán, bíborló ég alatt.

Vele fogant fekete mágia, titkokkal kötött,
ősi isten jelét hordta maszk-szerű arca mögött;
lelkébe féreg vájt, s szívéből gonoszság fakadt,
irtóztató bűnt tett, míg az égen a hold haladt.

Saját sűrű,sötét vérébe csontocskákat törött,
és abba fekete földön termett mérgeket köpött;
halált hozó villás nyelve fullasztón megdagadt,
konok lénye vad testébe örökre bennszakadt.


2013. 05. 29.

Állatbőrben ♥

Nyirkos, fekete földből termett erdők
farkastestben ringattak, s öleltek magukhoz téged.
Később inas hús harapása jelentette léted.
A bús, zöld vadon királyaként védted szilaj néped,
s lelkedben a kegyelem magva meddő.

Engem őznek rajzolt az égi festő,
ki napfény áztatta mezők mezsgyéjén halkan lépked.
Kíváncsi tekintetem tüzes korongjába révedt,
és félve fordultam el attól, mert izzása éget,
így vak vágtámat figyelte a lejtő.

Halált érezve eltűntek a felhők.
Keserűen kies pillantásod nekem a végzet;
tőr-fogaid öleléséből permet most is vérem,
s hogy elmúlásom előtt még kapjak valami szépet :
a füleimben ember-hangod felbőg.




2013. 05. 28.

Mint szarvasünő ♥

Mint a szarvasünő, vadregényes lelkű, s űzött,
ki az égő csipkebokortól menekül,
tekinteted rám oly erővel nehezül,
hisz lelked szaténja húsomtól lett véres-gyűrött ... 

Istentől áradó, halálos hevület fűtött,
és gyümölcs-szívünk vörös kővé dermedt,
 az idővel rideg kristályossá heged,
amelyre fájdalmunk lédús gránátalmát tűzött...




Lángok közt ♥

Lángok közt állni szenesedő fájdalom,
de csak onnan érződik az izzó tűz ereje;
táncolva szén pattogásán szól nászdalom:
ez a gyönyörű kínok kétes, vörös mezeje.

Bűnös örömökért megéri fájdalom.
Lenéz rám a veres ormú világnak Istene,
míg lelkemet narancs-lángokban áztatom;
a hevülettől megolvad csontomnak veleje...



2013. 05. 27.

Csillagok

Csillagok az égen haloványan ragyognak,
rejtenek valami ősi tudást,
és távolról tűnnek márvány kőangyaloknak
egy ódon várkastély rejtett zugán.

Bűvös elegyei kozmikus anyagoknak,
csillogó kristálykövek egy kupán.
A tejút fény-virágos szélén kanyarognak,
ezüstös foltok a báli ruhán.



2013. 05. 25.

Becsapódás

Vérvörös lángcsóvát von maga után
tátongó égbolton suhanó kő-ködfolyam.
Lobbanva a vízbe csapódik sután,
a magas ég és a föld gyermeke megfogan.

Nászuknak tűz orkán szolgáltat gyufát,
a hűvös víz a robbanást nyaldosni rohan.
Lidércfény von különös kék aurát,
hideg kristálykövek alvadnak meg ólmosan.

Idő és tér tart egy rövid pauzát,
talajra hamuréteg nehezül súlyosan.
Remegés rázza világ összes zugát,
grafit pernye elől húzódik a vízhozam.

Borzongató szél von rezgésből burát,
a flóra és fauna mint volt, már nem olyan.
Kozmikus fény ült minden molekulán,
majd egy másodperc végén tűnt el illékonyan...



2013. 05. 24.

Az álmok útjai


Grafittal színezett a táj,
az álmok itt hamvadnak el.
Bíborló mérgező csalán
közül támadnak újra fel.

A légben társuk a magány,
a fák lombjába bújnak el,
hol a vágyak türkiz taván
ében-sötét szív énekel.

Sírnak félelem illatán,
elmosnak baljós részeket.
Szívekben vörös villanás
jelzi a jelenlétüket.




2013. 05. 23.

Az emberek születése


Kavarognak az égen a felhők,
betemetik a csillagokat;
húzzák őket a köd-poros szellők
hoznak vérszerű illatokat.

Tenger buja ormairól sellők
simítják az opál habokat;
minden szirén közül ők az elsők,
kik előhívják a fajokat.

Légben szálló puha virágernyők
hagynak maguk után magokat,
s a teremtő vízi istennők
emberbőrbe vetik azokat.

Zöld tükör-vízből kelnek az erdők,
mik búgnak melegebb napokat;
a fák sóhajai puha kendők
mik széttördelik a fagyokat.



2013. 05. 22.

Az élet fája


Az élet ametisztté fagyott fa,
méz csorog le ágain.
Rajtuk sóhaj-pókháló kibontva,
benne élők vágyai.

Kérgébe ember vér beleoltva
bugyog vénák százain.
Jég-opál húsa csontig kifosztva;
köd csorog le lábain.

Koronája vágyakat feloldja,
könnyek kúsznak árkain.
Azúr levele kínokat fojtja;
gyökerén tűz láncai.

Tüllcsipke virágát mindig bontja;
évezredek ráncai.
Születés ősi illatát ontja,
Küldi szellő árjain.