Az almáskertben

A nagy almáskertben sétáltam,

ahol a fű buja, lég párás;

nehéz illatot ontott a föld,

hullott, hullott az égi áldás.

Apró kreatúrák neszeztek,

susogtak ágak és levelek,

s az almák halkan összesúgtak: 

megérezték jövetelemet.

Megpillantottam fáknak fáját,

királynőként magasdott fölém.

Vörös termését ringatta épp

világnál is idősebb ölén.

A Szárnya-fosztott, Mennyből-bukott

előkúszott dús lombok közül.

Csend lett. Negédesen sziszegett

az Isten nagy árnyéka mögül.

Torz teste hideg volt és síkos,

féltemben messze elszaladtam.

Hallottam, nevettek az almák,

s borzongott a pázsit alattam.

És felragyogott a fényes ég,

színe szemkápráztató azúr.

Magasba emeltem fejemet,

láttam, reám mosolygott az Úr.

A lócán ♥

Félig hervadt kelyhű rózsák
illatával ölelkező
galambszárnyú nyári zápor.
Lócán ülve elmerengő,
míg mosdat az eső százszor.

Gyűlnek mellém csöndes tócsák,
fűben ég kék szirom serken.
Ingem alatt langyos vízcsepp
virágot bont régi sebben,
onnan kúszik mind-mind beljebb.

Elballagtak néma órák,
szívemben szerelem fakadt.
Együtt ülünk már a lócán
Isten lágy esője alatt,
messze túl az alkony rónán.

Nyár-pászta

Napfényt köpnek az angyalok:
csurgatott méz-sugár ömlik,
az érett kalász-tengeren.
Szédülésben méhek döngik
dalukat, zúg a kerteken.

Elpárolognak hajnalok:
Rózsaszín derengés helyén,
csak a forró arany az úr.
Kéklő helyt ad neki henyén,
égbolt és a tenger-azúr.

Dús barackillat andalog,
roskadnak a fák a kertben,
s a méz-nyár csak csurog verőn:
életerő minden sejtben.
A Nyár pásztázott a mezőn.

Ahol a Don kanyarog

Honi sajgás eredt a hóban,
s a fagyos sztyeppén kúszott végig.
Távol hazától, szerelemtől,
a lánctalpasok árnyékában
harcolva az utolsó vérig.

Félelemtől vonít az éjjel.
Utolsó vérükig magyarok
voltak az imádkozó bakák,
kiknek jéggé dermedt a szíve.
Messze, ahol a Don kanyarog...

Így ismertél ♥

Mezítelen asszony voltam,

ruha nélkül, csak a lelkem

az inak és a bőr alatt.

Úgy reszkettem, úgy térdeltem.

Te így ismertél. Ne tagadd!

Ziháltam a fájdalomtól,

szerelemre szomjúhoztam,

csak épp a szíved kiapadt.

Ilyen voltam, törött voltam,

s te így ismertél. Ne tagadd!

Mélyről jövőn ordítottam

ezerszer-átkos nevedet,

míg végül ajkam fölhasadt.

Vér fröcskölt fehér bőrödre.

Te így ismertél. Ne tagadd!

Túl sok gyertya csonkig égett

míg vártam virágzásunkat,

s a gyermek idő elszaladt.

Megviselt melletted élnem.

Te így ismertél. Ne tagadd!

Kiléptem tömb árnyékodból

megtépázott nőiséggel,

hisz belőlem csak ez maradt.

Elfordítom arcom tőled.

Te így ismersz most. Ne tagadd!