Rózsafüzér susog ékszerül álmatag, ősz, puha szálú
copfjainál. Szeme árnyakat őriz a régi időkből.
Bús hite által egy ősi imába apadt alak égő
őr-szeme nézi. Az áporodott levegő a rideggé
vált szerető suta képe felől, öregíti a lényét.
Isten előtt tagad átkos igéket, idézi a zsoltár
hősi sorát, noha már maga sem hiszi. Fáj-teli szárnyú,
égi madár köröz álmai szirtje fölött. Az időkről
vijjog, a vágy kusza perceiről. Az apáca a félő
bűntudatával elűzte bigott, kies égre. Hideg fény
gyúlt ideg által a földre dobott hiten. Ámde a békét
nem leli. Azt az Egy Isten emészti tüzes csupa-poklán.
Az utolsó mondat szíven ütött és mélyen elgondolkodtatott. Ilyesmi sosem jutott eszembe. Vagy csak nem mert eszembe jutni, nem tudom. De komoly valóságalapot érzek benne...
VálaszTörlésNehéz az élet, az ember óhatatlanul is elgondolkodik ezeken a dolgokon... Mindazonáltal ez csak egy vers, fantázia egy vágyódó apácáról, aki valószínűleg rossz éleptályát választott. Hiszek (mert hinni akarok) abban, hogy Isten jó és segít amikor szükség van rá :).
Törléshmmm..elgondolkodtato..
VálaszTörlésBóknak veszem, köszönöm! :)
Törlés