Altató

Csak feküdj haránt és hallgass!
Hallod, hogy zúgnak a bombák?
Dúdolok, hogy nyugton alhass
míg a várost ostromolják.

Csak feküdj haránt és hallgass!
Vörös minden felhő, álom.
Alszik a felkent lánctalpas,
s hűlt lőpor zizeg a fákon.

Csak feküdj haránt és hallgass!
Füstös a kivérzett alkony,
messze repülnek a darvak
szárnysuhogásukat hallom.

Csak feküdj haránt és hallgass!
Kint néptelenek az utcák,
nem jár csak a halál-farkas;
eszi a háború kosztját.

Gyémánt-napok

Kemény napok voltak,
tiszták, hófehérek.
Reszketett a holnap
anyám keze alatt.

Úgy mosta a szennyest,
úgy varrta az álmot,
az édest, a csendest
párnám huzatjába.

Fényes napsugárban,
derengő hajnalon,
s örök-forró lázban
várom, egyre várom:

Elgurult gyémántok
- földre hullt csillagok -
csak eddzenek lángok,
hogy ragyoghassatok.

Kalózkapitányom ♥

Gyöngy-katlan a szívem.
Csipkefodros habok ölelik,
s fölfeszül rá ívben
szeplőtlen, szűz-fehér vitorla.

Matróz-szemű legény
konokul átvágott a vásznon,
öreg gyöngyhalászok
fia; a kalózkapitányom.

Lakatlan sziget

Vattacukor színben pirkad az ég.
Magok gyökeret vernek a földben.
Korallok közti, színes halakért
fekete madarak mennek ölre.

Fehér habot köp tajtékos tenger,
mossa a kagyló-temető partot,
amit még nem taposott az ember.
Még nem emelt vasból állat-hantot.

Forró, trópusi szél alatt futnak:
békétlen élet, s az ódon halál.
Öreg harcukban mindig elbuknak,
utánuk boldogság, s néma magány.

Vörös nász

Pipacstengerre csorog a nap.
Rubinpiros mennybolton suhan,
konyakmeggy-szín felhőket harap;
vérbombájuk földünkre zuhan.

Felhők vére és nap sugára
a lassan ömlő égi-láva.
Vörös virágok vékony fátyla
a lánghaboknak óceánja.

Ők együtt gyújtják fel a földet,
a nászuk ülik bús öbölben,
erdőket irtva, embert ölve;
üszköt ringatnak halkan, csöndbe’.

A gönyörű, gyilkos nyár kertje

Búzavirág-szín kék az ég,
puha cseresznyehús ég a napon.
Borrá olvad rőt hajnalon
a fák ágai közt az alvadt vér.
Dús barackillat lengedez.
kemény termés csókolja a napot,
s világra hozza a gyermeket:
a féreg járta fekete magot.
Örök nyár rózsái nyílnak:
gránát szín vészfények zöld tengeren.
szirmukból nem marad írmag
múlnak mint a szivárvány s szerelem.

Hitpróba

Láttatok csipkebokrokat égni?
Láttatok-e már kettéválni tengert?
Tűzoszlopot, mi az eget tépi?
Felhőpillért, amint vezérel embert?

És vérré váltak már folyóitok?
Állataitok közt pusztított dögvész?
Hagyta-e már el szátokat szitok
miközben megszegtetek minden törvényt?

Elsőszülött gyermekeitekért
hullott-e forró könnyetek, amikor
ifjú lelkükért a halál betért,
s keservesen ültetek halotti tort?

Ajtókon vérjelek jövendölték
a töviskoszorús király halálát;
hisz bűntelenül bebörtönözték,
a kereszten lelte égi hazáját.

Semmit nem láttatok, hallottatok,
de a Fiú értem, s értetek pusztult!
Szemeitek ne legyenek vakok,
bűneinket adjuk imával tudtul!

Kifosztottak könnyei

gyöngyházfényű ég alatt
morajló óceán
napfénytől aranyló fodrokkal
mossa a partokat
partokon emberek
meztelen, fedetlen
beléje hatolnak
ellopják kincseit,
kagylókat, gyöngyöket
mit gyönyörű leányok
hajukba fonnak
formásak,füstösek
amazon-szelídek
füge bor ízű csókokat
csókolnak
tetovált férfiak, oroszlántestűek
táncoltatják őket
a durva homokon
a durva homokon
meztelen, fedetlen
beléjük hatolnak
ellopják kincseit,
reményét, magzatát,
a földnek gyermekét
tűzbe vetik
ott hamvad, ott ég el,
a parázs mélyében
sírják érte halkan
a kifosztottak könnyeit

Az én Golgotám

Glóriát emel fejemre a közöny,
s vérrózsákat szül csak kínlódásom.
Meddő próféciák az élet-vásznon
felfeslenek. Én hiányukat nyögöm.
 
Halott imáim úsznak vérkörömön,
mint letűnt vallásból maradt kánon.
Tán fel kéne a Golgotára hágnom
és elbotlani egy hasadt kövön...
 
Vagy futni úgy, mint egy megriadt őzbak,
ki már szenved ezer kínzó sebtől,
majd meghalni akár egy menekülő vad.
 
...
 
Közelségét érzem minden neszről.
Én könny nélkül sírok a porban, s ő csak
nevet rám a megkeresztelt hegyről!

Március

Csorog a nap.
Zúg a harang. Talán valakit temetnek.
Moccanatlan minden árnyék.

Tompa a fény.
Enyhe a szél. Száradó ruhák remegnek.
Félig csupaszok a fák még.

Halott a kert.
Csak emléke van dolgos, cserzett kezeknek.
Üresen kong öreg tányér.

Kivágott fák.
Letarolt táj, fűteni kell a gyerekre.
Imádkozhatunk a nyárért.

Koszos pohár.
A táj kopár. Fűre sárszemek peregnek.
Keserű vitriol-kávé.

Gyenge vagyok.
Megyek gyalog. Utamban buckák hevernek.
Szememre a világ ráég.