Mezítelen asszony voltam,
ruha nélkül, csak a lelkem
az inak és a bőr alatt.
Úgy reszkettem, úgy térdeltem.
Te így ismertél. Ne tagadd!
Ziháltam a fájdalomtól,
szerelemre szomjúhoztam,
csak épp a szíved kiapadt.
Ilyen voltam, törött voltam,
s te így ismertél. Ne tagadd!
Mélyről jövőn ordítottam
ezerszer-átkos nevedet,
míg végül ajkam fölhasadt.
Vér fröcskölt fehér bőrödre.
Te így ismertél. Ne tagadd!
Túl sok gyertya csonkig égett
míg vártam virágzásunkat,
s a gyermek idő elszaladt.
Megviselt melletted élnem.
Te így ismertél. Ne tagadd!
Kiléptem tömb árnyékodból
megtépázott nőiséggel,
hisz belőlem csak ez maradt.
Elfordítom arcom tőled.
Te így ismersz most. Ne tagadd!
Elgondolkodtató, szép, igaz, de elsősorban mégis megrázó sorok. Legalábbis engem mindenképp a gerincem mentén futkosó hideg borzongatott, miközben olvastam. És többek között ettől tetszett. Nem tudom, mennyire valós, megélt élethelyzet, mindenesetre azt hiszem, sikerült belehelyezkednem a vers végigolvasása alatt. És amekkora önsajnálógép vagyok, mmég élveztem is ezt.
VálaszTörlésBárhogy is, gratulálok a vershez! :) Csak azt sajnáltam, hogy amikor most megint gép közelébe kerültem, csak egy új verseket találtam.
Nagyon szépen köszönöm, a véleményt és a figyelmet is! :)
VálaszTörlésMostanában kicsit el vagyok havazva, talán ma össze tudok hozni valamit :).