Csontig hatoló, borzongató télen
nap-gyertya lángvirága jégszilánkká fagyott.
Fénye nélkül rideggé vált az Éden,
így csökevényes almáért nyúl fehér karod.
Sok imádságtól felkopott a térded,
Isten kegyelméhez szól a hontalan dalod;
az üdvéért hullatnád első véred,
s méhedből virágoztatod fel ember-fajod.
Legyél, ki előtte bárányként béget,
nem hinthetsz a Férfi húsába kétely-magot.
Szívedben anyaság-madár vert fészket,
s, hogy megbűnhődj érette némán állva hagyod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése