Szilvavirág zamatát viszi májusi szél, s legelőn nyírt
fű aromája vegyül bele. Lágy pipacs omlik a ringó
éjbe, beoldja sötét ereszű horizontba a vér-szín
szirmait. Árok-ülő füzek állatok álmait óvják,
víztükör-ágaik úsznak el éppen. A harmat alászállt:
hűs lepel ébredező levelű, öreg égeren. Álmos
baglyok egy őskori tölgy totem állataként temetőn nyílt
csipkebogyóra vigyáznak. Egér rohan úton a sikló
teste elől, harapás öli áldozatát. Lila-kék víz
ringat ölén tücsök éneket. Ég-sima szárnyas a tónál
ébredező lile, fészke tojásokat érleli. Nászát
éli a szép Nap, előtör, a fénye egész egen átfolyt.
Imádom az időmértékes verseket (az Odüsszeia első tíz sorát például azóta mondogatom még néha magamban, amióta lassan négy éve meg kellett tanulnom), de most inkább a tartalom fogott meg. Megint a színek és a csillogás, ahogy szokott. De erre szerintem a kép is rásegített. Egy kavargó, liláskék, piros foltokkal díszített, csillámporos zseléként zsapódott le bennem a vers. Olyasmiként, amiben jó elmerülni...
VálaszTörlésÉrdekes, mielőtt kép nélkül olvastam a saját versemet, más kép és hangulat fogalmazódott meg bennem, mint miután a kiválasztott képpel. Így torzított az,amit át akartam adni,de szerintem jó irányba vitte el :).
VálaszTörlésArra még én is mindig emlékszem, pedig én se ma tanultam, sőt... A dallamos verseket nehezebb elfelejteni :).