Napfényt köpnek az angyalok:
csurgatott méz-sugár ömlik,
az érett kalász-tengeren.
Szédülésben méhek döngik
dalukat, zúg a kerteken.
Elpárolognak hajnalok:
Rózsaszín derengés helyén,
csak a forró arany az úr.
Kéklő helyt ad neki henyén,
égbolt és a tenger-azúr.
Dús barackillat andalog,
roskadnak a fák a kertben,
s a méz-nyár csak csurog verőn:
életerő minden sejtben.
A Nyár pásztázott a mezőn.
csurgatott méz-sugár ömlik,
az érett kalász-tengeren.
Szédülésben méhek döngik
dalukat, zúg a kerteken.
Elpárolognak hajnalok:
Rózsaszín derengés helyén,
csak a forró arany az úr.
Kéklő helyt ad neki henyén,
égbolt és a tenger-azúr.
Dús barackillat andalog,
roskadnak a fák a kertben,
s a méz-nyár csak csurog verőn:
életerő minden sejtben.
A Nyár pásztázott a mezőn.
Nagyon szép vers, de ki van meglepve...? A mézes metaforák nagyon tetszettek benne. Bár sem a mézet nem szeretem, sem azt a tömény, kicsit fullasztó, fényes, szagos nyarat, aminek képeit, illatát, hőmérsékletét, hozzá kapcsolódó érzéseit a vershez társítottam. Talán épp azért tetszik annyira, mert hajszálpontosan ugyanazt az érzést váltja ki belőlem mind a kettő :D
VálaszTörlésKöszönöm! :) Én sem szeretem egyébként az ilyet, de mivel ez volt, hát megihletett. :D
VálaszTörlés