Az én Golgotám

Glóriát emel fejemre a közöny,
s vérrózsákat szül csak kínlódásom.
Meddő próféciák az élet-vásznon
felfeslenek. Én hiányukat nyögöm.
 
Halott imáim úsznak vérkörömön,
mint letűnt vallásból maradt kánon.
Tán fel kéne a Golgotára hágnom
és elbotlani egy hasadt kövön...
 
Vagy futni úgy, mint egy megriadt őzbak,
ki már szenved ezer kínzó sebtől,
majd meghalni akár egy menekülő vad.
 
...
 
Közelségét érzem minden neszről.
Én könny nélkül sírok a porban, s ő csak
nevet rám a megkeresztelt hegyről!

Március

Csorog a nap.
Zúg a harang. Talán valakit temetnek.
Moccanatlan minden árnyék.

Tompa a fény.
Enyhe a szél. Száradó ruhák remegnek.
Félig csupaszok a fák még.

Halott a kert.
Csak emléke van dolgos, cserzett kezeknek.
Üresen kong öreg tányér.

Kivágott fák.
Letarolt táj, fűteni kell a gyerekre.
Imádkozhatunk a nyárért.

Koszos pohár.
A táj kopár. Fűre sárszemek peregnek.
Keserű vitriol-kávé.

Gyenge vagyok.
Megyek gyalog. Utamban buckák hevernek.
Szememre a világ ráég.