Őrtüzeket gyújtottak a pásztorok,
subáikból a csillagokat kémlelik,
mik égi táltos körüli vándorok,
s az eljövendő titok-mustját érlelik.
Sült hús-ízű füstre kuvasz rámorog
és az Alföldről pusztai szél érkezik,
mitől a gulyások cserzett-ráncosok,
s a Tisza ezer éves habja fékezik.
Ridegtől távol vannak a kántorok,
ez élet Vereckétől fogva létezik.
A legelőn néhány pernye vánszorog,
sok rónai láng hasábfára éhezik.
Gulya-úrnak nem kellenek vánkosok,
sorsuk tülök-szarvú szürkék közt élhetik.
Messze vannak a szép magyar városok,
s maga az idő velük együtt vénhedik.
A húgom a szomszéd szobában abban a percben, amikor én olvasni kazdtem, elindította Szabó Balázs Zaj című számát. (http://www.youtube.com/watch?v=6D1PXQLc3fA) A kettő együtt valami olyan különös eleggyé állt össze, amit szerintem nem fogok tudni leírni. Úgyhogy annyit csak, hogy az utolsó két sor nagyot ütött. Legalábbis nekem. Valahogy megkapargatta a felszínét a szívemen annak a furcsa kis anyajegynek, amit a magyarságomnak hívok. És az sosem jó, mert én elég nagyokat és gyakran ambivalenseket szoktam érezni a kérdéssel kapcsolatban... Még mindig ezen kattog az agyam.
VálaszTörlésÖrülök, ha elgondolkodtatott, vagy bármit is megmozgatott benned, sőt, köszönöm!:) Ez jó zene, én is nagyon szeretem, és kétségkívül a szólása illik hangulatában a vershez. Nehéz dolog a magyarság, mint egy szép ruha, tudni kell viselni. Ne legyen se túl sok, se túl kevés. Én is felemásan érzek ezzel kapcsolatban egyébként, de próbálok mindig pozitív maradni. Muszáj :).
VálaszTörlés