A levegő már nem volt égetően forró és az ég színe is kezdett változni. Felbukkantak az első, a legfényesebb csillagok. A Nap glóbusza véres szemként izzott, most lenyűgözően hatalmasnak és közelinek látszott, mégis fájóan megfoghatatlannak. A korong megkezdte lassú kúszását a homokbuckák alá és tajtékos vörösre, rózsaszínre festette az ég alját. Az állandó kora esti vérszívók is megjelentek, mindenki álmosan csapkodott, amikor a szúnyogok támadásba lendültek. A legtávolabbi oázis, ami a régi katonák elmondásai szerint még némi szórakozási lehetőséggel is kecsegetett,egy napi járásra volt, kénytelenek voltak tehát megállni itt, a semmi közepén. Szerencséjükre néhány pálmafa otthonos kis szigetet alkotott, így ezek közé páran kifeszíthették függőágyaikat, nekik legalább nem kell a sátorveréssel bajlódniuk. Karif, a zsoldosok kapitánya, a karaván önjelölt, de mindenki által elfogadott fiatal vezére elkiáltotta magát :
- Megállni! Letáborozunk itt, a pálmák alatt! Farafirahig ma már úgysem érünk el és elég utat megtettünk már. Habib! Segíts le a nyeregből és feszítsd ki a függőágyamat! Utána rakj tüzet és készíts valami vacsorát nekünk!- parancsolta a szolgájának.
- Igenis, uram! – válaszolta amaz. Mi legyen a vacsora?
- Igazság szerint mindegy. Út közben elrágtam pár szárított datolyát, még most is ragadok tőle... Tegyél elém amit jónak látsz, jó a sajt és a szárított hús is, de ne kísérletezz olyasmivel, amit még soha nem csináltál előtte! Attól a múltkori levestől egy éjszakán és egy nappalon át rohangáltam az árnyékszékre...
- Értem, úgy lesz! – felelte kurtán a 13 éves forma, vézna fiú, a feje búbjától az álla csúcsáig elvörösödve. Annak a levesnek már majdnem egy éve, a kapitány mégis elmegeti még... Különben is az volt a gond, hogy a kofa becsapta őt, mert még kicsi volt és ostoba, és romlott húst adott el neki friss gyanánt! Igazság szerinti imádta a főzés művészetét és szeretett volna szakács lenni,de sajnos nem született szabad embernek, rabszolga lett belőle, s azt kell tennie amit a gazdája mond. Szerencse, hogy Karif jó ember, megszerette őt, hiszen már évek óta magához vette és hagyja neki,hogy szabadidejében, és mindig, amikor csak lehet hódolhasson különös szenvedélyének.
- Atif, Dabir! Ma éjjel ti őrködtök, ne tivornyázzatok, tudom, hogy rumot rejtegettek a laposüvegeitekben! Soha ne hagyjátok őrizetlenül a tüzet és azt se hagyjátok, hogy kialudjon! – vakkantotta oda két fiatalabb társának, mire azok vigyorogva, egy biccentéssel jelezték, hogy tudomásul vették a feladatukat.
A sivatagi éjszakák kifejezetten csípősek tudtak lenni kint, a szabad ég alatt, és a tűz távol tartotta az undorító sakálhordákat is. Karif emlékezett rá, jó öt évvel ezelőtt, még maga sem volt több egyszerű katonánál, a társai hagyták,hogy kihunyjon. Hajnalra, mire mind felkeltek hatalmas sakáltanya vette őket körül. Ezek az állatok nem támadnak, de nem akartak tágítani és blokád alá vonták az egész tábort. Kiakarták őket éheztetni. Dögevő létükre roppant intelligens és ravasz teremtmények. Persze leölhették volna őket, bátor harcosok voltak, de a horda mérete! Még életében nem látott ennyi sakált egyszerre egy helyen. Irtózatos látvány volt, ami elborzasztotta őt.Később, a forró nap alatt, éhesen, lézengve olybá tűnt, hogy a sok állat egyetlen, hatalmas, bűzös pofájú szörnyetegként szürkéllik. Egyként fröcsög a nyála, egyként liheg és egyként vonít. Az a hang! Rémálmaiban jött csak elő. Egyszerre volt visszataszító és elrettentő, a halál üzenetét hordozza magában.Lehetetlen vállalkozás lett volna tehát nekik rontani. Már a keselyűk is egyre laposabb körökben repültek el felettük, amikor végre, az utolsó készleteik felélése után, két hét elteltével egy másik,sokkal nagyobb karaván érkezett meg, s elűzte a gyilkos állatokat. Csak a szerencsének köszönhette,hogy megmenekült! Azóta irtózik a sakáloktól és sosem hagyja, hogy kialudjon a tűz.
Ezen a nem túl régi, de annál kellemetlenebb emléken elmerengve kicsit arrébb somfordált a tábor figyelő szempárjai elől. Letérdelt a homokba, levette szoros bőrmellényét és mélyen a kihűlőfélben levő, langyos homokba fúrta a kezeit. Majd egy jókora marokkal megfogott és elkezdte vele ledörzsölni izmos, csupasz mellkasát. Utána az arca, majd a karjai következtek. Nem szerette, ha nézik őt tisztálkodás közben. Sűrű növésű, göndör, fekete haja telement homokkal, már alig várta, hogy a legközelebbi rendes fogadóban tiszta vízzel megmoshassa. Felvette mellényét, majd ólmos léptekkel, de zöld szemében az élénkség csillanó szikrájával leült a tűz mellé, amit Habib rakott meg. A tűzszikrák szépen járták táncukat, ropogva, pattogva ugráltak egyik fadarabról a másikra. Belebámult a lángokba és elmerengett. Nem tudta képzeli-e, vagy tényleg ott van, de a narancssárga fénynyalábokban egzotikus szépséget látott maga előtt. Csábító fekete szemű, telt ajkú nő nézett vele szembe. Átlátszó, lila leplekbe burkolózott, játékosan megrázta derékig érő,fekete haját és mintha mondott is volna valamit. Vagy csak mondani akart... Ezt Karif már nem tudta eldönteni, mert az álomszerű képet köddé foszlatták Habib jó szándékú, de esetlen léptei. Talán ez valamiféle boszorkányság volt? Vagy pusztán emlékkép egy kuplerájból? Esetleg a rég elveszett húgának képmásával tréfálja meg a fáradtság és a képzelete? Akárhogy is, hatással volt rá a dolog.
Közben Habib hatalmas fatálat tett le mellé a földre, jókora adag fehér kecskesajt volt rajta és érett, zamatos, zöld szőlő. Biztosan a kereskedők ajándéka a jó szolgálataiért, csak úgy, mint a kulacsában rejtező hideg, fűszeres vörösbor.Nem bánta a könnyű vacsorát, a bűbájos kép után úgyis idegesen kavargott a gyomra és nem akart éjjel hányni. Mégis mi volt ez az egész? Úgy döntött nem beszél róla senkinek, még a végén bolondnak hiszik és elkezdenek pletykálkodni róla a katonái. Amúgy sem volt szószátyár alak. A vacsoráját Habibbal megosztva néma csendben költötték el, de odahallatszottak a mellettük helyet foglalók beszélgetéseinek zajai. Megnyugtató hang volt. Otthonossá tette a tábort. Mégis, most a csend sem volt sem súlyos, sem kellemetlen. Miután megvacsoráztak bevetette magát a függőágyába és addig nézte a két pálmafa belógó, mélyzöld ágai között elterülő, csillagokkal pettyezett eget, amíg különös gondolatai társaságában el nem aludt.
A tábor elcsendesedett, csak a nagy máglya és a kisebb tüzek pattogását lehetett hallani, valamint az éjszaka hangjait. Emberekét és állatokét. Szuszogást, horkolást, vakarózást, a tevék prüszkölését, távolról pedig a sakálok éhes vonítását. Már elmúlhatott éjfél, amikor halk motozás törte meg az éjjeli zajok harmóniáját. Két árnyék egymás felé közelített és egy távol eső pálma tövében összetalálkozott.
- Holnap végre odaérünk, már alig várom! Elegem van ebből a ragacsos,forró mocsokból. A tevék bűzölögnek, nyáladzanak és mindenhova odapiszkítanak!
- Elhiheti uram, én sem várom kevésbé, hogy megérkezzünk.
- Képzelem. Meg a szajhák is vonzanak, mi? Mindegy is, viszont beszélj halkabban! Nem akarom,hogy bárki is megneszelje a kettőnk kis dolgát. Nem véletlenül vagyunk itt és eddig minden simán ment. Számomra kínkeservesen ugyan,de simán. Nem akarom,hogy most elrontsd nekem, ostoba szerecsen!
- Igenis uram, olyan halk leszek, amennyire csak az egy hozzám hasonló, ostoba szerecsentől telik. – Felelte valaki valóban rendkívül halk suttogással, pengeéles, jeges hangon.
- Így ni. Na, most meg meg ne sértődj nekem! – mondta az idősebben csengő, öblösebb hang, kissé ijedten. – Inkább mondd el szépen – kezdte negédesen- elvégezted a feladatot amit tegnap este rád bíztam?
- Igen uram, természetesen. A tegnap átadott ékköveket becsempésztem az egyik katona holmija közé, úgy, hogy ő maga nem találja meg, legalábbis holnapig biztosan nem,de én majd tudni fogom, hol keressem nála.
- Jó, jó, jó. A fenébe is, nagyon jó! Nos, kedves barátom azt hiszem ez volt az utolsó ilyen kis titkos randevúnk. Legközelebb már élesben játszunk. Nem is olyan sokára, kedves barátom, nem is olyan sokára...!
- Élesben,de még milyen élesben,... uram....
