Nyirkos, fekete földből termett erdők
farkastestben ringattak, s öleltek magukhoz téged.
Később inas hús harapása jelentette léted.
A bús, zöld vadon királyaként védted szilaj néped,
s lelkedben a kegyelem magva meddő.
Engem őznek rajzolt az égi festő,
ki napfény áztatta mezők mezsgyéjén halkan lépked.
Kíváncsi tekintetem tüzes korongjába révedt,
és félve fordultam el attól, mert izzása éget,
így vak vágtámat figyelte a lejtő.
Halált érezve eltűntek a felhők.
Keserűen kies pillantásod nekem a végzet;
tőr-fogaid öleléséből permet most is vérem,
s hogy elmúlásom előtt még kapjak valami szépet :
a füleimben ember-hangod felbőg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése