Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
könnyű, sötét madarak hasítnak belé,
felhő-húsát lefosztják róla a csontig
és üldözik egymást az Éjszaka felé;
ahol mint egy roppant lánc számtalan gyöngye,
kis gyönge csillagok vacogva ragyognak.
Millió égő billog egy égi völgybe’
amik saját hideg tüzüktől sajognak.
És újabb galaxisok jönnek életre!
A tejúton az embert teremtő isten,
lábát csillagszilánkok sebzik véresre.
Én hallottam sírni a Jóságban hitten...
Nagyon örültem, akor láttam, hogy megint "életre keltél"- Épp a napokban gondolkodtam rajta, hogy vajon lesz-e még valaha posod, és lám! Igaz, én se kapkodtam el a megkukkantását, de pl egy infóóra nem hiszem, hogy alkalmas lett volna :D
VálaszTörlésJa, igen, a legjobban az utolsó versszak tetszett. Igazából így első olvasásra az égett be a leginkább. Mert olyan szép. Főleg az utolsó sor. Klassz, mert így, miután befejeztem az olvasást, csak annak a mellbevágó élménye maradt meg bennem :)
Nagyon köszönöm :)
VálaszTörlés