Állatbőrben ♥

Nyirkos, fekete földből termett erdők

farkastestben ringattak, s öleltek magukhoz téged.

Később inas hús harapása jelentette léted.

A bús, zöld vadon királyaként védted szilaj néped,

s lelkedben a kegyelem magva meddő.

Engem őznek rajzolt az égi festő,

ki napfény áztatta mezők mezsgyéjén halkan lépked.

Kíváncsi tekintetem tüzes korongjába révedt,

és félve fordultam el attól, mert izzása éget,

így vak vágtámat figyelte a lejtő.

Halált érezve eltűntek a felhők.

Keserűen kies pillantásod nekem a végzet;

tőr-fogaid öleléséből permet most is vérem,

s hogy elmúlásom előtt még kapjak valami szépet :

a füleimben ember-hangod felbőg.

Mint szarvasünő ♥

Mint a szarvasünő, vadregényes lelkű, s űzött,

ki az égő csipkebokortól menekül,

tekinteted rám oly erővel nehezül,

hisz lelked szaténja húsomtól lett véres-gyűrött ... 

Istentől áradó, halálos hevület fűtött,

és gyümölcs-szívünk vörös kővé dermedt,

 az idővel rideg kristályossá heged,

amelyre fájdalmunk lédús gránátalmát tűzött...

Lángok közt ♥

Lángok közt állni szenesedő fájdalom,

de csak onnan érződik az izzó tűz ereje;

táncolva szén pattogásán szól nászdalom:

ez a gyönyörű kínok kétes, vörös mezeje.

Bűnös örömökért megéri fájdalom.

Lenéz rám a veres ormú világnak Istene,

míg lelkemet narancs-lángokban áztatom;

a hevülettől megolvad csontomnak veleje...

Csillagok

Csillagok az égen haloványan ragyognak,
rejtenek valami ősi tudást,
és távolról tűnnek márvány kőangyaloknak
egy ódon várkastély rejtett zugán.

Bűvös elegyei kozmikus anyagoknak,
csillogó kristálykövek egy kupán.
A tejút fény-virágos szélén kanyarognak,
ezüstös foltok a báli ruhán.

Becsapódás

Vérvörös lángcsóvát von maga után

tátongó égbolton suhanó kő-ködfolyam.

Lobbanva a vízbe csapódik sután,

a magas ég és a föld gyermeke megfogan.

Nászuknak tűz orkán szolgáltat gyufát,

a hűvös víz a robbanást nyaldosni rohan.

Lidércfény von különös kék aurát,

hideg kristálykövek alvadnak meg ólmosan.

Idő és tér tart egy rövid pauzát,

talajra hamuréteg nehezül súlyosan.

Remegés rázza világ összes zugát,

grafit pernye elől húzódik a vízhozam.

Borzongató szél von rezgésből burát,

a flóra és fauna mint volt, már nem olyan.

Kozmikus fény ült minden molekulán,

majd egy másodperc végén tűnt el illékonyan...

Az álmok útjai

Grafittal színezett a táj,

az álmok itt hamvadnak el.

Bíborló mérgező csalán

közül támadnak újra fel.

A légben társuk a magány,

a fák lombjába bújnak el,

hol a vágyak türkiz taván

ében-sötét szív énekel.

Sírnak félelem illatán,

elmosnak baljós részeket.

Szívekben vörös villanás

jelzi a jelenlétüket.

Az emberek születése

Kavarognak az égen a felhők,

betemetik a csillagokat;

húzzák őket a köd-poros szellők

hoznak vérszerű illatokat.

Tenger buja ormairól sellők

simítják az opál habokat;

minden szirén közül ők az elsők,

kik előhívják a fajokat.

Légben szálló puha virágernyők

hagynak maguk után magokat,

s a teremtő vízi istennők

emberbőrbe vetik azokat.

Zöld tükör-vízből kelnek az erdők,

mik búgnak melegebb napokat;

a fák sóhajai puha kendők

mik széttördelik a fagyokat.

Az élet fája

Az élet ametisztté fagyott fa,

méz csorog le ágain.

Rajtuk sóhaj-pókháló kibontva,

benne élők vágyai.

Kérgébe ember vér beleoltva

bugyog vénák százain.

Jég-opál húsa csontig kifosztva;

köd csorog le lábain.

Koronája vágyakat feloldja,

könnyek kúsznak árkain.

Azúr levele kínokat fojtja;

gyökerén tűz láncai.

Tüllcsipke virágát mindig bontja;

évezredek ráncai.

Születés ősi illatát ontja,

Küldi szellő árjain.

Szív kalapál ♥

Szív kalapál,

úgy szalutál

tűz-fény piros ruhában előtted,

s ott reklamál,

összekuszál

a pulzáló, szerelmes erődet.

Hőn deklarál,

jeget utál,

mert abban oltárai ledőlnek.

Egy gyufaszál

kiexhumál

szikrát parázsból az ébredőnek.

Merengés

Kivel fekszel majd az utolsó órán,

deres halántékkal, elaggott szemekkel,

fáradtan...?

Ha minden szirom elhervadt a rózsán,

a lelkeden sok láthatatlan sebekkel,

sápadtan...

Emlékeid levetett gúnyák szófán,

rejteznének,de előlük nem menekszel.

Rád csattan

sok régi kép, mint erőszakos csótány;

te félhomályban elmerengve lefekszel.

Átpattan

agyadon a halálvágy, titkos zónán.

Ki nem mondott szóval magaddal veszekszel

bágyadtan.

Anyámnak

A csilingelő szél a tavaszi rügyek között,

madárdal a fák ágain,

a bányász nevetése, ki talált aranyrögöt,

a gyermekkori álmaim,

simogató napsugár, mi oszlatja a ködöt,

angyaltól maradt szárnyaim,

hárfacsilingelés, mi békét hagy maga mögött,

beteljesedett vágyaim;

és garbó pulóver, mi finom gyapjúból szövött,

s a kedvenc emléktárgyaim,

örvényló, fényes tűz a jeges-kék hideg fölött,

nyíló virág tó árkain,

és a mennyei boldogság ami az égből szökött

 

vagy Te nekem mind, anyám.   

Magamról

Szelet vetettem,  vihart arattam,

sokszor kínomban egyedül maradtam,

hibáimat rendre eltagadtam,

sárból aranyat véreset kapartam,

szívem sok sebeit elvakartam,

pőre lelkemet soha nem takartam,

fortélyt néha én is megkavartam,

lelkemet vizsgáltam sokszor zavartan,

emlékeimet másba csavartam,

lelkemnek titkait most elhadartam.

A folyó szellem-asszonya (Evokáció) - Ady Endre - A vár fehér asszonya

Lelkem sziklák szabdalta folyó,

Mohos erdő mellett ragyog

(Megfognád búsuló víz fodrát?

El nem kapod, el nem kapod.)

Baljóslatú,szellemjárta

ablak ez a másvilágra,

hol halkan énekel a szívem.

(Ugye, a víz tűnő pára?)

Itt minden szín és hang elfolyó,
kripták illata árad,
fagyos árnyak sötétje sejlik.
Romos földemen lakó bánat.

(Néha, éjjel, egy titkos órán
ez a víz is simítható.)
Egy szellem-asszony áll a parton,
mosolya nem hamisítható.

Gazzal benőtt ♥

Fárasztó ez a játék, belé untam,
kiszállnék;

fájdalmas és oly elcsépelt.
A múltunkon merengve elbambultam,

megállnék;
Lelkem üres és megtévedt.
Nem peregnek könnyeim, meglassultak;
te  vársz még,
a Semmi látja és elréved.
Színes emlékfoszlányok elpusztultak,
de már rég
eszi őket az enyészet.
Az égből esőcseppek legurulnak.

egy árnyék
felnyaldossa az egészet.
Belőle sok zöld gazok eldurvulnak,
e táj  még
nem rakott mást sem elébed.

Homályos

Homályban keresem az utam, 

a szürke égbolt redői alatt.

A semmiből szép sirály suhan,

szárnyának hangja még itt marad,

majd megfagyva koppan, lezuhan.

A semmibe sok hang mind szétszalad,

káoszt hoz. Vezess engem uram!

Kopár földön az eső elapadt,

így soha nem telik fel kutam.

Végre vén, vöröslő hajnal fakadt.

Gyilkos románc ♥

Múlhatatlanul fájdalmas tánc

a borotvák recés, acél élén.

Hegek nyomán marad örök ránc,

nem leljük meg így soha a békénk.

Veszélyes gyilkos ez a románc,

buja tüzekben is együtt égnénk.

A halott csontok égett porán

csak az egymás hulló vérét néznénk.

Nem szállhatok ki ilyen korán,

játékunkban így keveset érnék.

Már alig vonszol engem bokám

kegyelmet tőled sohase kérnék.

A száguldó szenvedély lován

felült mögém az agg, gyilkos kétség.

A szerelmünk halotti torán

majd véresen ragyog fel a szépség.

Nyugtalanító nyugalom

Legyen sötét és füst és tompaság,

ezt kérted és én megadom.

Szíveinkben nincs más, csak csonkaság,

belőled is csak ezt kapom.

Most nem izzanak köztünk a csaták,

az ablakot nyitva hagyod.

Nem hallatszanak részeg balladák,

az éj magába fogadott.

Félelmetes, néma a puhaság.

Félsz tőle,de  letagadod.

Most már elkezdődhet a bujaság,

vágyaidat belém rakod.

A dűnék titkai - 2. rész

Karif álmában ismerős helyen járt. Viszonylag zöldellő mezőn, egy halom birka közt farigcsált valamit. Tunikáján át is érezte, ahogy lágyan simogat a szél. Emlékezett erre a napra, ő vigyázott pár aranyért a szomszéd nyájára, közben pedig a húgát is rábízták. Amaz elkóborolt ahogy mindig is szokta,de ezúttal kezdett Karif számára gyanússá válni, hogy 7 éves húga, Djamila túl sokáig időzik el. Felállt ültéből és mikor körbejáratta a tekintetét nem látta a lányt, pedig sík terepen messzire ellátni és a kis lány nem szokott túl messzire menni. Körbesétált, kiabálni kezdett utána,de nem jött felelet. Ekkor tudatosult benne, hogy a húga elveszett. Vad hajszába kezdett és mikor már eléggé messzire jutott a szétszéledt nyájtól, mintha Djamila hangját hallotta volna! Csak ment, ment előre, de nem talált semmi mást, csak a lány napszítta,fűzöld fejkendőjét benne egy fektee, fényes, köröm nagyságú kaviccsal. Miután otthon elmondta a történteket, hogy nem csak a nyájat hagyta elszaladni,ezzel anyagi károkat okozva a szegény családnak, de a kis Djamila is elveszett, apja katonának küldte őt, mert nem volt képes többé fiára nézni, még akkor sem, ha tudta, mindez csupán baleset volt. 12 évesen már befogadták a laktanyába, a következő álomképben a kaszárnya béli ágyán feküdt és az a különös érzés járta át,hogy a húga nem elveszett, hanem elrabolták. Elvégre rajtuk és a birkákon kívül nem volt ott senki és semmi, a föld pedig csak nem nyelhette el!  Máig nem szabadult ettől a gondolattól és még mindig a bal zsebében hordja a kis fényes, fekete követ. A következő pillanatban kisétálva az katonák közül, már mostani korában, egy piactéren találta magát. Piactér lehetett, esetleg főtér, nem lehetett tudni, hatalmas fehér márványtömbök alkották az egészet, lépcsők vezettek fel a placcra, ahol egyetlen fabódé állt. A tűző nap sugaraitól csak egy kifeszített, vörös vászondarab védte, mellette pedig egy hordó állt. Mikor közelebb lépett hozzá jól látta, hogy a hordó színültig tele van lapos, fényes, fekete kövekkel! Megborzongott. Ekkor a stand mögött feltűnt, szinte a semmiből, az üres árnyékból előlépve a tűzben látott nőalak ,csak most már test is kapcsolódott a fejhez. Micsoda test!Nem volt túl nyúlánk, de karcsú volt a dereka, formásak a combjai és teltek a mellei.Ezúttal csupa kékbe öltözött, buggyos selyemnadrág és selyemfűző tapadt nap barnította bőrére. Haja lófarokba fogva súrolta a derekát, a pillantása pedig ugyanolyan csábító és impulzív volt, mint annak előtte. Ráemelte fekete szemeit és kajánul elmosolyodott. Két kezét kitárta Karif előtt, mintha azt mondaná neki : Válassz! Jobb kezében éles tőrt, a balban hosszú,írásra való tollat tartott. Nem szólt egy szót sem,de Karif tudta, választania kell. Itt és most. Annyi mindent szeretett volna a nőtől kérdezni, még így, álmában is, hogy kicsoda ő, mit akar tőle, mi volt az az esti dolog a tűzzel, tud-e valamit a testvéréről,de nem jött ki hang a torkán. Sokáig nézegette a két holmit, katona lévén logikus lenne,hogy a tőrt válassza,de a toll körül finom,aranyszínű izzást látott, ha sokáig nézte, ezért azt vette el a lánytól. Ekkor megnyílt alatta a föld, ő zuhanni kezdett és csak zuhant, zuhant, zuhant, zuhant....

Majd hirtelen kipattantak a szemei és felébredt. Mintha valami halk pusmogást hallott volna a táborból,de nem törődött vele, mindennapi dolog,hogy az őrök, vagy akik nem tudnak aludni, beszélgetésbe elegyednek egymással. Kóválygott a feje. Mi volt ez az egész már megint? Ez a rémes álom. Már régóta nem gondolt a szörnyű esetre, bár húga minden nap eszébe jutott,de ehhez hasonló rémálmok ezzel kapcsolatban már egyáltalán nem zaklatták, évek óta. Erre ez! Ráadásul ott van az a nő is... Már teljesen úgy gondolkodik róla mintha valóban egy létező személyről lenne szó. Őrület! Mi van azonban, ha mégis? Akkor ki ő is mit akarhat tőle? Mert hogy nem a testvére, abban 100%-ig biztos volt még így is, hogy évek óta nem látta őt. Neki világosabb haja és szemei voltak. Viszont lehet,hogy köze van Djamila elrablásához? Akkor okvetlenül beszélnie kell vele, ha máshogyan nem, legalább álmában, ugyanis szentül hitte, hogy a lány még mindig életben van és ő megmentheti egy szép napon. Esetleg csak valami emlékkép a számtalan nő közül,akikkel lefeküdt.Ezen a számtalan dologn morfondírozott és a zsebében egy kavicsot szorongatott, miközben álomtalan, éber álomba merült, amiből csak reggel ébredt fel.

Reggel korán elindult a karaván,jó tempóban haladtak, s délutánra elérték a következő oázist, Farafirahot. Valóban, már messziről is gyönyörű és modern városkának ígérkezett, hatalmas, elterülő, színes ponyváival és az ég felé törő márványtornyaival a semmi közepén.