Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.
Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
könnyű, sötét madarak hasítnak belé,
felhő-húsát lefosztják róla a csontig
és üldözik egymást az Éjszaka felé;
ahol mint egy roppant lánc számtalan gyöngye,
kis gyönge csillagok vacogva ragyognak.
Millió égő billog egy égi völgybe’
amik saját hideg tüzüktől sajognak.
És újabb galaxisok jönnek életre!
A tejúton az embert teremtő isten,
lábát csillagszilánkok sebzik véresre.
Én hallottam sírni a Jóságban hitten...
