A dűnék titkai - 2. rész

Karif álmában ismerős helyen járt. Viszonylag zöldellő mezőn, egy halom birka közt farigcsált valamit. Tunikáján át is érezte, ahogy lágyan simogat a szél. Emlékezett erre a napra, ő vigyázott pár aranyért a szomszéd nyájára, közben pedig a húgát is rábízták. Amaz elkóborolt ahogy mindig is szokta,de ezúttal kezdett Karif számára gyanússá válni, hogy 7 éves húga, Djamila túl sokáig időzik el. Felállt ültéből és mikor körbejáratta a tekintetét nem látta a lányt, pedig sík terepen messzire ellátni és a kis lány nem szokott túl messzire menni. Körbesétált, kiabálni kezdett utána,de nem jött felelet. Ekkor tudatosult benne, hogy a húga elveszett. Vad hajszába kezdett és mikor már eléggé messzire jutott a szétszéledt nyájtól, mintha Djamila hangját hallotta volna! Csak ment, ment előre, de nem talált semmi mást, csak a lány napszítta,fűzöld fejkendőjét benne egy fektee, fényes, köröm nagyságú kaviccsal. Miután otthon elmondta a történteket, hogy nem csak a nyájat hagyta elszaladni,ezzel anyagi károkat okozva a szegény családnak, de a kis Djamila is elveszett, apja katonának küldte őt, mert nem volt képes többé fiára nézni, még akkor sem, ha tudta, mindez csupán baleset volt. 12 évesen már befogadták a laktanyába, a következő álomképben a kaszárnya béli ágyán feküdt és az a különös érzés járta át,hogy a húga nem elveszett, hanem elrabolták. Elvégre rajtuk és a birkákon kívül nem volt ott senki és semmi, a föld pedig csak nem nyelhette el!  Máig nem szabadult ettől a gondolattól és még mindig a bal zsebében hordja a kis fényes, fekete követ. A következő pillanatban kisétálva az katonák közül, már mostani korában, egy piactéren találta magát. Piactér lehetett, esetleg főtér, nem lehetett tudni, hatalmas fehér márványtömbök alkották az egészet, lépcsők vezettek fel a placcra, ahol egyetlen fabódé állt. A tűző nap sugaraitól csak egy kifeszített, vörös vászondarab védte, mellette pedig egy hordó állt. Mikor közelebb lépett hozzá jól látta, hogy a hordó színültig tele van lapos, fényes, fekete kövekkel! Megborzongott. Ekkor a stand mögött feltűnt, szinte a semmiből, az üres árnyékból előlépve a tűzben látott nőalak ,csak most már test is kapcsolódott a fejhez. Micsoda test!Nem volt túl nyúlánk, de karcsú volt a dereka, formásak a combjai és teltek a mellei.Ezúttal csupa kékbe öltözött, buggyos selyemnadrág és selyemfűző tapadt nap barnította bőrére. Haja lófarokba fogva súrolta a derekát, a pillantása pedig ugyanolyan csábító és impulzív volt, mint annak előtte. Ráemelte fekete szemeit és kajánul elmosolyodott. Két kezét kitárta Karif előtt, mintha azt mondaná neki : Válassz! Jobb kezében éles tőrt, a balban hosszú,írásra való tollat tartott. Nem szólt egy szót sem,de Karif tudta, választania kell. Itt és most. Annyi mindent szeretett volna a nőtől kérdezni, még így, álmában is, hogy kicsoda ő, mit akar tőle, mi volt az az esti dolog a tűzzel, tud-e valamit a testvéréről,de nem jött ki hang a torkán. Sokáig nézegette a két holmit, katona lévén logikus lenne,hogy a tőrt válassza,de a toll körül finom,aranyszínű izzást látott, ha sokáig nézte, ezért azt vette el a lánytól. Ekkor megnyílt alatta a föld, ő zuhanni kezdett és csak zuhant, zuhant, zuhant, zuhant....

Majd hirtelen kipattantak a szemei és felébredt. Mintha valami halk pusmogást hallott volna a táborból,de nem törődött vele, mindennapi dolog,hogy az őrök, vagy akik nem tudnak aludni, beszélgetésbe elegyednek egymással. Kóválygott a feje. Mi volt ez az egész már megint? Ez a rémes álom. Már régóta nem gondolt a szörnyű esetre, bár húga minden nap eszébe jutott,de ehhez hasonló rémálmok ezzel kapcsolatban már egyáltalán nem zaklatták, évek óta. Erre ez! Ráadásul ott van az a nő is... Már teljesen úgy gondolkodik róla mintha valóban egy létező személyről lenne szó. Őrület! Mi van azonban, ha mégis? Akkor ki ő is mit akarhat tőle? Mert hogy nem a testvére, abban 100%-ig biztos volt még így is, hogy évek óta nem látta őt. Neki világosabb haja és szemei voltak. Viszont lehet,hogy köze van Djamila elrablásához? Akkor okvetlenül beszélnie kell vele, ha máshogyan nem, legalább álmában, ugyanis szentül hitte, hogy a lány még mindig életben van és ő megmentheti egy szép napon. Esetleg csak valami emlékkép a számtalan nő közül,akikkel lefeküdt.Ezen a számtalan dologn morfondírozott és a zsebében egy kavicsot szorongatott, miközben álomtalan, éber álomba merült, amiből csak reggel ébredt fel.

Reggel korán elindult a karaván,jó tempóban haladtak, s délutánra elérték a következő oázist, Farafirahot. Valóban, már messziről is gyönyörű és modern városkának ígérkezett, hatalmas, elterülő, színes ponyváival és az ég felé törő márványtornyaival a semmi közepén.