A karaván már hetek óta kitartóan menetelt a
tűző sivatagi nap alatt és még így is hosszú utat kellett megtenniük
ahhoz,hogy elérjék az úti célt, Sabhát. Egyiptomból indultak szűk két héttel
ezelőtt megrakva a legdrágább keleti selymekkel, édes és illatos fűszerekkel,
ragyogó, ezer színben pompázó drágakövekkel. A tevék csak úgy roskadoztak a
rájuk rakott súly alatt, de a hajcsárok nem diktáltak gyilkos tempót és az
ostorral sem kínozták őket. Jól betanított állatok voltak, összeszokott csapat,
már évek óta tették meg újra és újra az utat a homoktenger hajóiként szelve a
dűnéket. Az ötven állat nyugodt sorban haladt, az elöl és hátul haladó állatok
nyergeiben 5-5 bőrruhás katona ült, zsoldosok. A kereskedők bérelték fel őket
még Asszuánban, hiszen egy efféle expedíció nem kis kockázatot jelent javaikra,
sőt, életükre nézve! Nagyon sok sivatagi kalóz garázdálkodott a Szaharában,
olyan emberek akik ennél jóval silányabb árukért is átvágnák az ember torkát.
Középen a 10 kereskedő foglalt helyett, ők inkább esetlenül rázkódtak az állatok
hátán, mintsem tevegeltek. Szinte mind pocakos, elereszkedett uraság volt,
szemben a fess katonákkal. Mellettük a hajcsárok vonultak, egy-egy
szolgálólegény és az út közben melléjük csapódott kóbor kutyák.
A levegő már nem volt égetően forró és az ég színe is kezdett változni.
Felbukkantak az első, a legfényesebb csillagok. A Nap glóbusza véres szemként
izzott, most lenyűgözően hatalmasnak és közelinek látszott, mégis fájóan
megfoghatatlannak. A korong megkezdte lassú kúszását a homokbuckák alá és
tajtékos vörösre, rózsaszínre festette az ég alját. Az állandó kora esti
vérszívók is megjelentek, mindenki álmosan csapkodott, amikor a szúnyogok
támadásba lendültek. A legtávolabbi oázis, ami a régi katonák elmondásai
szerint még némi szórakozási lehetőséggel is kecsegetett,egy napi járásra volt,
kénytelenek voltak tehát megállni itt, a semmi közepén. Szerencséjükre néhány
pálmafa otthonos kis szigetet alkotott, így ezek közé páran kifeszíthették
függőágyaikat, nekik legalább nem kell a sátorveréssel bajlódniuk. Karif, a
zsoldosok kapitánya, a karaván önjelölt, de mindenki által elfogadott fiatal
vezére elkiáltotta magát :
- Megállni! Letáborozunk itt, a pálmák alatt! Farafirahig ma már úgysem érünk
el és elég utat megtettünk már. Habib! Segíts le a nyeregből és feszítsd ki a
függőágyamat! Utána rakj tüzet és
készíts valami vacsorát nekünk!- parancsolta a szolgájának.
- Igenis, uram! – válaszolta amaz. Mi legyen a vacsora?
- Igazság szerint mindegy. Út közben elrágtam pár szárított datolyát, még most
is ragadok tőle... Tegyél elém amit jónak látsz, jó a sajt és a szárított hús
is, de ne kísérletezz olyasmivel, amit még soha nem csináltál előtte! Attól a
múltkori levestől egy éjszakán és egy nappalon át rohangáltam az
árnyékszékre...
- Értem, úgy lesz! – felelte kurtán a 13 éves forma, vézna fiú, a feje búbjától
az álla csúcsáig elvörösödve. Annak a levesnek már majdnem egy éve, a kapitány
mégis elmegeti még... Különben is az
volt a gond, hogy a kofa becsapta őt, mert még kicsi volt és ostoba, és romlott
húst adott el neki friss gyanánt! Igazság szerinti imádta a főzés művészetét és
szeretett volna szakács lenni,de sajnos nem született szabad embernek,
rabszolga lett belőle, s azt kell tennie amit a gazdája mond. Szerencse, hogy
Karif jó ember, megszerette őt, hiszen már évek óta magához vette és hagyja
neki,hogy szabadidejében, és mindig, amikor csak lehet hódolhasson különös
szenvedélyének.
- Atif, Dabir! Ma éjjel ti őrködtök, ne tivornyázzatok, tudom, hogy rumot
rejtegettek a laposüvegeitekben! Soha ne hagyjátok őrizetlenül a tüzet és azt se
hagyjátok, hogy kialudjon! – vakkantotta oda két fiatalabb társának, mire azok
vigyorogva, egy biccentéssel jelezték, hogy tudomásul vették a feladatukat.
A sivatagi éjszakák kifejezetten csípősek tudtak lenni kint, a szabad ég alatt,
és a tűz távol tartotta az undorító sakálhordákat is. Karif emlékezett rá, jó öt
évvel ezelőtt, még maga sem volt több egyszerű katonánál, a társai hagyták,hogy
kihunyjon. Hajnalra, mire mind felkeltek hatalmas sakáltanya vette őket körül.
Ezek az állatok nem támadnak, de nem akartak tágítani és blokád alá vonták az
egész tábort. Kiakarták őket éheztetni. Dögevő létükre roppant intelligens és
ravasz teremtmények. Persze leölhették volna őket, bátor harcosok voltak, de a
horda mérete! Még életében nem látott ennyi sakált egyszerre egy helyen. Irtózatos
látvány volt, ami elborzasztotta őt.Később, a forró nap alatt, éhesen, lézengve
olybá tűnt, hogy a sok állat egyetlen, hatalmas, bűzös pofájú szörnyetegként
szürkéllik. Egyként fröcsög a nyála, egyként liheg és egyként vonít. Az a hang!
Rémálmaiban jött csak elő. Egyszerre volt visszataszító és elrettentő, a halál
üzenetét hordozza magában.Lehetetlen vállalkozás lett volna tehát nekik rontani.
Már a keselyűk is egyre laposabb körökben repültek el felettük, amikor végre,
az utolsó készleteik felélése után, két hét elteltével egy másik,sokkal nagyobb
karaván érkezett meg, s elűzte a gyilkos állatokat. Csak a szerencsének
köszönhette,hogy megmenekült! Azóta irtózik a sakáloktól és sosem hagyja, hogy
kialudjon a tűz.
Ezen a nem túl régi, de annál kellemetlenebb emléken elmerengve kicsit arrébb somfordált
a tábor figyelő szempárjai elől. Letérdelt a homokba, levette szoros
bőrmellényét és mélyen a kihűlőfélben levő, langyos homokba fúrta a kezeit.
Majd egy jókora marokkal megfogott és elkezdte vele ledörzsölni izmos, csupasz
mellkasát. Utána az arca, majd a karjai következtek. Nem szerette, ha nézik őt
tisztálkodás közben. Sűrű növésű, göndör, fekete haja telement homokkal, már
alig várta, hogy a legközelebbi rendes fogadóban tiszta vízzel megmoshassa.
Felvette mellényét, majd ólmos léptekkel, de zöld szemében az élénkség csillanó
szikrájával leült a tűz mellé, amit Habib rakott meg. A tűzszikrák szépen
járták táncukat, ropogva, pattogva ugráltak egyik fadarabról a másikra.
Belebámult a lángokba és elmerengett. Nem tudta képzeli-e, vagy tényleg ott
van, de a narancssárga fénynyalábokban egzotikus szépséget látott maga előtt.
Csábító fekete szemű, telt ajkú nő nézett vele szembe. Átlátszó, lila leplekbe
burkolózott, játékosan megrázta derékig érő,fekete haját és mintha mondott is
volna valamit. Vagy csak mondani akart... Ezt Karif már nem tudta eldönteni,
mert az álomszerű képet köddé foszlatták Habib jó szándékú, de esetlen léptei. Talán
ez valamiféle boszorkányság volt? Vagy pusztán emlékkép egy kuplerájból?
Esetleg a rég elveszett húgának képmásával tréfálja meg a fáradtság és a
képzelete? Akárhogy is, hatással volt rá a dolog.
Közben Habib hatalmas fatálat tett le mellé a földre, jókora adag fehér
kecskesajt volt rajta és érett, zamatos, zöld szőlő. Biztosan a kereskedők
ajándéka a jó szolgálataiért, csak úgy, mint a kulacsában rejtező hideg,
fűszeres vörösbor.Nem bánta a könnyű vacsorát, a bűbájos kép után úgyis
idegesen kavargott a gyomra és nem akart éjjel hányni. Mégis mi volt ez az
egész? Úgy döntött nem beszél róla senkinek, még a végén bolondnak hiszik és elkezdenek
pletykálkodni róla a katonái. Amúgy sem volt szószátyár alak. A vacsoráját
Habibbal megosztva néma csendben költötték el, de odahallatszottak a mellettük
helyet foglalók beszélgetéseinek zajai. Megnyugtató hang volt. Otthonossá tette
a tábort. Mégis, most a csend sem volt sem súlyos, sem kellemetlen. Miután
megvacsoráztak bevetette magát a függőágyába és addig nézte a két pálmafa
belógó, mélyzöld ágai között elterülő, csillagokkal pettyezett eget, amíg
különös gondolatai társaságában el nem aludt.
A tábor elcsendesedett, csak a nagy máglya és a kisebb tüzek pattogását
lehetett hallani, valamint az éjszaka hangjait. Emberekét és állatokét.
Szuszogást, horkolást, vakarózást, a tevék prüszkölését, távolról pedig a
sakálok éhes vonítását. Már elmúlhatott éjfél, amikor halk motozás törte meg az
éjjeli zajok harmóniáját. Két árnyék egymás felé közelített és egy távol eső
pálma tövében összetalálkozott.
- Holnap végre odaérünk, már alig várom! Elegem van ebből a ragacsos,forró
mocsokból. A tevék bűzölögnek, nyáladzanak és mindenhova odapiszkítanak!
- Elhiheti uram, én sem várom kevésbé, hogy megérkezzünk.
- Képzelem. Meg a szajhák is vonzanak, mi? Mindegy is, viszont beszélj
halkabban! Nem akarom,hogy bárki is megneszelje a kettőnk kis dolgát. Nem
véletlenül vagyunk itt és eddig minden simán ment. Számomra kínkeservesen
ugyan,de simán. Nem akarom,hogy most elrontsd nekem, ostoba szerecsen!
- Igenis uram, olyan halk leszek, amennyire csak az egy hozzám hasonló, ostoba
szerecsentől telik. – Felelte valaki valóban rendkívül halk suttogással,
pengeéles, jeges hangon.
- Így ni. Na, most meg meg ne sértődj nekem! – mondta az idősebben csengő, öblösebb
hang, kissé ijedten. – Inkább mondd el szépen – kezdte negédesen- elvégezted a
feladatot amit tegnap este rád bíztam?
- Igen uram, természetesen. A tegnap
átadott ékköveket becsempésztem az egyik katona holmija közé, úgy, hogy ő maga
nem találja meg, legalábbis holnapig biztosan nem,de én majd tudni fogom, hol
keressem nála.
- Jó, jó, jó. A fenébe is, nagyon jó! Nos, kedves barátom azt hiszem ez volt az
utolsó ilyen kis titkos randevúnk. Legközelebb már élesben játszunk. Nem is
olyan sokára, kedves barátom, nem is olyan sokára...!
- Élesben,de még milyen élesben,... uram....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése