Fohász

Rég úgy tarják mindünk fölött őrködik a fényed

de az izzó golgotavirág nem vedli a kéket.

Még mindig mondják: fiadon véres lett a lepel.

Húsába és csontjába a pogány már nem szegel.

Töviskoszorút tett rá, torz vigyora oly kaján

és nem hitte,hogy feltámad,akkor, harmadnapján...

Sok ártatlan,vérző szív mind őérte zokog,

bűnös világban rajta nem fogott a mocsok.

Álmomban még fölsejlik a fakereszt enyvszaga,

s beköszöntött a feltámadás évszaka.

Sion hegye alatt lassan,félve porba rogyok,

megnyomorít az áldozat amit őértük hozok.

Félek, az én lelkemnek nem kegyelmez, csak a halál,

csontjaimról rohadt húsom felfalja egy sakál.

Fájdalmával hozzád fordul aki él és lehel,

tőlem mégis elfordulsz és felém sem lesel.

Sárban kúszva,földön csúszva járulok eléd

de már nem szólok, mert ott az ajkamon a pecsét.

Könyörögtem térden, imába foglaltam neved,

ítélkezzél felettem majd ha magadhoz veszel...