Téli rondó

Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik,

hókatlan-felhő fagyszínfoltokat ojtott bele.
A városban fúj a hontalanok koldus szele,
s bőrrel kivarrt csontzsákban emberek lelke fázik.
Tejköddel beszórt az út, mely elvezet a nyárig,
és a lég éles kristályszilánkokkal van tele.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.
Dohos lakótelep albínó-pelyhektől ázik,
közel fákat ringat bús álomba a szél keze.
Rémálom-sikoltásuk lesz az éjjel halk nesze,
s most a néma hódara felér egészen lábig.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.

Először templomban

Csak pár éves lehettem, 
mikor megbomlott elméddel 
elvittél a templomba.
Groteszk volt, ahogy vezettél
antidepresszáns-ritka hajaddal.
Deformált szentképek,
áhítathoz élénkek, vér-és sárszínűek,
s köröttünk, mint millió halálbogár
sok dohszagú, ismeretlen öreg hajlong.
Nem a kedves, a pőre lelkű,
de a csontkemény.
S akkor ott megláttam. 
A mindennek közepén 
a feszületet, hatalmas bronzkirályt. 
S intettél csendre, 
azt mondtad ez nem Isten, 
csak annak fia. 
Szerintem az sem, csak darab fém, 
mit jó pénzért vennének át telepeken, 
ha nem félnék az Egy Igaz Istent. 
A pap kántált, nem láttam, eltörpült, 
annak túl nagy volt keresztje. 
Imákat zokogtál, s öledben állva, 
sírtam én is, de nem tudtam miért. 
És mint te, néha hiszek, 
s olykor átkos szavakba 
némul el hitem.

Boldogabb világban

Eleven hús vagyok csupán,

ami lélegzik és mozog

és megrándul belül,

a bal pitvar körül,

ha kérges kezek simogatnak.

Anyám reszkető, foltos kezei.

Érintésétől koponyámba fészkel

egy kajszibarack magja,

féltekéimben gyökeret bont és

zsönge rügyet fakaszt.

S majdan, érdes terméséből

alacsony, szőke nő szakajt,

- hasonlatos, mintha anyám lenne az -

úgy adja a karon ülő kezébe.

Elrebbent mozdulat, szétmállott

polaroid-emlékkép, és én

két gyógyszeradag között

tépkedem a hontalan gondolatot, hogy

hogyan mondjam el neki, 

hogy hiányzik, aki volt, és az is,

aki lehetne egy boldogabb világban.

Virrasztó ♥

Hófehér gyertya a virrasztáson,
rőt lángjától reszket a lég.
Borzongó szirom a puszta száron.
Remélem, elporlad ma még!

Imbolygó balerina-tánc a falon,
hová komor árnyéka elér.
Kusza füstjétől kormos a plafon.
... Szép lassan a körmömre ég.

*
Ám más nem gyászol, csak én vagyok magam.
A láng ellobban, az idő kevés.
Úgy kérdem magamtól: - Minek tora van?
- A hamvába holt szerelemé...

Megkeresztelten

Álmomban a Jordán mellett sétáltam,
partjain feltorlódott a zörgő sás.
Szél szavait érteni pogány jóslás,
én mégis értettem. Ezen méláztam.

Zúg a víz. Kong az üresség. Lét-árva
vidék. Füleimben keresztény ódák.
Isten hangján szól belőlem a gyónás.
Talpamat egy éles kavics szétvágta.

Törött feszületet vigyáz két kezem;
szorítom, szorítom, hozzám tartozik.
Következő percben a vizet nyelem,

a folyó körülöttem sóhajtozik.
Megkeresztelten emelem fel fejem.
Könnyű lélekkel úszom a partokig.

Körben ♥ - rondó

Körben haladunk egymás árnyéka után.
Nem tudom hol kezdődsz te, és végződöm én.
Szerelem ringat minket vér forró ölén.
Az Édenkertben felejtettem múlt-ruhám,
hiszen tested takarja testemet csupán.
Érzékekből pókhálót szőttél meg körém.
Körben haladunk egymás árnyéka után.

A világ legkisebb, füstös-védett zugán
csillagtakaró közös házunkon födém.
Tűzfényben mozgásod árnyékot vet körém,
vad fények táncolnak vágykeltőn, buján.
Körben haladunk egymás árnyéka után.

Nyűhetetlen vér

Nyűhetetlen vér nemzett engem

hulló hársfavirágok enyhet adó árnyán;

nagy kertes házba, ahol muskátlis a párkány,

s hallhatom a hontalan csendet.

Mézeskalács-szívű anyámat őrzöm:

Üvegcsontú, fehér madár az ágyban,

méltósággal vívja harcát vak lázzal.

Cigaretta füstöl: az élet-gőzöm.

Fájdalom jár át minden sejtet,

s apám zordsága sem ad enyhet.

Mint az eldobott csikk, mi magába hamvad,

úgy vagyok egyedül a világban hagyva.

Bár nem sírok sosem, csak ha mar a hagyma,

de, hogy a megadás karmát belém marja

azt nem hagyom. Itt minden rendben.

Nyűhetetlen vér nemzett engem.