Vörös nász

Pipacstengerre csorog a nap.
Rubinpiros mennybolton suhan,
konyakmeggy-szín felhőket harap;
vérbombájuk földünkre zuhan.

Felhők vére és nap sugára
a lassan ömlő égi-láva.
Vörös virágok vékony fátyla
a lánghaboknak óceánja.

Ők együtt gyújtják fel a földet,
a nászuk ülik bús öbölben,
erdőket irtva, embert ölve;
üszköt ringatnak halkan, csöndbe’.

A gönyörű, gyilkos nyár kertje

Búzavirág-szín kék az ég,
puha cseresznyehús ég a napon.
Borrá olvad rőt hajnalon
a fák ágai közt az alvadt vér.
Dús barackillat lengedez.
kemény termés csókolja a napot,
s világra hozza a gyermeket:
a féreg járta fekete magot.
Örök nyár rózsái nyílnak:
gránát szín vészfények zöld tengeren.
szirmukból nem marad írmag
múlnak mint a szivárvány s szerelem.

Hitpróba

Láttatok csipkebokrokat égni?
Láttatok-e már kettéválni tengert?
Tűzoszlopot, mi az eget tépi?
Felhőpillért, amint vezérel embert?

És vérré váltak már folyóitok?
Állataitok közt pusztított dögvész?
Hagyta-e már el szátokat szitok
miközben megszegtetek minden törvényt?

Elsőszülött gyermekeitekért
hullott-e forró könnyetek, amikor
ifjú lelkükért a halál betért,
s keservesen ültetek halotti tort?

Ajtókon vérjelek jövendölték
a töviskoszorús király halálát;
hisz bűntelenül bebörtönözték,
a kereszten lelte égi hazáját.

Semmit nem láttatok, hallottatok,
de a Fiú értem, s értetek pusztult!
Szemeitek ne legyenek vakok,
bűneinket adjuk imával tudtul!

Kifosztottak könnyei

gyöngyházfényű ég alatt
morajló óceán
napfénytől aranyló fodrokkal
mossa a partokat
partokon emberek
meztelen, fedetlen
beléje hatolnak
ellopják kincseit,
kagylókat, gyöngyöket
mit gyönyörű leányok
hajukba fonnak
formásak,füstösek
amazon-szelídek
füge bor ízű csókokat
csókolnak
tetovált férfiak, oroszlántestűek
táncoltatják őket
a durva homokon
a durva homokon
meztelen, fedetlen
beléjük hatolnak
ellopják kincseit,
reményét, magzatát,
a földnek gyermekét
tűzbe vetik
ott hamvad, ott ég el,
a parázs mélyében
sírják érte halkan
a kifosztottak könnyeit

Az én Golgotám

Glóriát emel fejemre a közöny,
s vérrózsákat szül csak kínlódásom.
Meddő próféciák az élet-vásznon
felfeslenek. Én hiányukat nyögöm.
 
Halott imáim úsznak vérkörömön,
mint letűnt vallásból maradt kánon.
Tán fel kéne a Golgotára hágnom
és elbotlani egy hasadt kövön...
 
Vagy futni úgy, mint egy megriadt őzbak,
ki már szenved ezer kínzó sebtől,
majd meghalni akár egy menekülő vad.
 
...
 
Közelségét érzem minden neszről.
Én könny nélkül sírok a porban, s ő csak
nevet rám a megkeresztelt hegyről!

Március

Csorog a nap.
Zúg a harang. Talán valakit temetnek.
Moccanatlan minden árnyék.

Tompa a fény.
Enyhe a szél. Száradó ruhák remegnek.
Félig csupaszok a fák még.

Halott a kert.
Csak emléke van dolgos, cserzett kezeknek.
Üresen kong öreg tányér.

Kivágott fák.
Letarolt táj, fűteni kell a gyerekre.
Imádkozhatunk a nyárért.

Koszos pohár.
A táj kopár. Fűre sárszemek peregnek.
Keserű vitriol-kávé.

Gyenge vagyok.
Megyek gyalog. Utamban buckák hevernek.
Szememre a világ ráég.

Szürkület után

Az ősz mindent aranyozottra festett be,
a tűfej-kristályos köd hó-szagút susog.
Agg, teremtő földünk érett bőrt vedlett le,
s most téli, kobalt-álmot aludva szuszog.

Óriás égalj nap-szülte vérben mosdik,
könnyű, sötét madarak hasítnak belé,
felhő-húsát lefosztják róla a csontig
és üldözik egymást az Éjszaka felé;
ahol mint egy roppant lánc számtalan gyöngye,
kis gyönge csillagok vacogva ragyognak.
Millió égő billog egy égi völgybe’
amik saját hideg tüzüktől sajognak.

És újabb galaxisok jönnek életre!
A tejúton az embert teremtő isten,
lábát csillagszilánkok sebzik véresre.
Én hallottam sírni a Jóságban hitten...