Téli rondó

Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik,

hókatlan-felhő fagyszínfoltokat ojtott bele.
A városban fúj a hontalanok koldus szele,
s bőrrel kivarrt csontzsákban emberek lelke fázik.
Tejköddel beszórt az út, mely elvezet a nyárig,
és a lég éles kristályszilánkokkal van tele.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.
Dohos lakótelep albínó-pelyhektől ázik,
közel fákat ringat bús álomba a szél keze.
Rémálom-sikoltásuk lesz az éjjel halk nesze,
s most a néma hódara felér egészen lábig.
Az ég siheder-üstöke kobaltkékben játszik.

Először templomban

Csak pár éves lehettem, 
mikor megbomlott elméddel 
elvittél a templomba.
Groteszk volt, ahogy vezettél
antidepresszáns-ritka hajaddal.
Deformált szentképek,
áhítathoz élénkek, vér-és sárszínűek,
s köröttünk, mint millió halálbogár
sok dohszagú, ismeretlen öreg hajlong.
Nem a kedves, a pőre lelkű,
de a csontkemény.
S akkor ott megláttam. 
A mindennek közepén 
a feszületet, hatalmas bronzkirályt. 
S intettél csendre, 
azt mondtad ez nem Isten, 
csak annak fia. 
Szerintem az sem, csak darab fém, 
mit jó pénzért vennének át telepeken, 
ha nem félnék az Egy Igaz Istent. 
A pap kántált, nem láttam, eltörpült, 
annak túl nagy volt keresztje. 
Imákat zokogtál, s öledben állva, 
sírtam én is, de nem tudtam miért. 
És mint te, néha hiszek, 
s olykor átkos szavakba 
némul el hitem.

Boldogabb világban

Eleven hús vagyok csupán,

ami lélegzik és mozog

és megrándul belül,

a bal pitvar körül,

ha kérges kezek simogatnak.

Anyám reszkető, foltos kezei.

Érintésétől koponyámba fészkel

egy kajszibarack magja,

féltekéimben gyökeret bont és

zsönge rügyet fakaszt.

S majdan, érdes terméséből

alacsony, szőke nő szakajt,

- hasonlatos, mintha anyám lenne az -

úgy adja a karon ülő kezébe.

Elrebbent mozdulat, szétmállott

polaroid-emlékkép, és én

két gyógyszeradag között

tépkedem a hontalan gondolatot, hogy

hogyan mondjam el neki, 

hogy hiányzik, aki volt, és az is,

aki lehetne egy boldogabb világban.

Virrasztó ♥

Hófehér gyertya a virrasztáson,
rőt lángjától reszket a lég.
Borzongó szirom a puszta száron.
Remélem, elporlad ma még!

Imbolygó balerina-tánc a falon,
hová komor árnyéka elér.
Kusza füstjétől kormos a plafon.
... Szép lassan a körmömre ég.

*
Ám más nem gyászol, csak én vagyok magam.
A láng ellobban, az idő kevés.
Úgy kérdem magamtól: - Minek tora van?
- A hamvába holt szerelemé...

Megkeresztelten

Álmomban a Jordán mellett sétáltam,
partjain feltorlódott a zörgő sás.
Szél szavait érteni pogány jóslás,
én mégis értettem. Ezen méláztam.

Zúg a víz. Kong az üresség. Lét-árva
vidék. Füleimben keresztény ódák.
Isten hangján szól belőlem a gyónás.
Talpamat egy éles kavics szétvágta.

Törött feszületet vigyáz két kezem;
szorítom, szorítom, hozzám tartozik.
Következő percben a vizet nyelem,

a folyó körülöttem sóhajtozik.
Megkeresztelten emelem fel fejem.
Könnyű lélekkel úszom a partokig.

Körben ♥ - rondó

Körben haladunk egymás árnyéka után.
Nem tudom hol kezdődsz te, és végződöm én.
Szerelem ringat minket vér forró ölén.
Az Édenkertben felejtettem múlt-ruhám,
hiszen tested takarja testemet csupán.
Érzékekből pókhálót szőttél meg körém.
Körben haladunk egymás árnyéka után.

A világ legkisebb, füstös-védett zugán
csillagtakaró közös házunkon födém.
Tűzfényben mozgásod árnyékot vet körém,
vad fények táncolnak vágykeltőn, buján.
Körben haladunk egymás árnyéka után.

Nyűhetetlen vér

Nyűhetetlen vér nemzett engem

hulló hársfavirágok enyhet adó árnyán;

nagy kertes házba, ahol muskátlis a párkány,

s hallhatom a hontalan csendet.

Mézeskalács-szívű anyámat őrzöm:

Üvegcsontú, fehér madár az ágyban,

méltósággal vívja harcát vak lázzal.

Cigaretta füstöl: az élet-gőzöm.

Fájdalom jár át minden sejtet,

s apám zordsága sem ad enyhet.

Mint az eldobott csikk, mi magába hamvad,

úgy vagyok egyedül a világban hagyva.

Bár nem sírok sosem, csak ha mar a hagyma,

de, hogy a megadás karmát belém marja

azt nem hagyom. Itt minden rendben.

Nyűhetetlen vér nemzett engem.

Western

Kinézek a tájra, szalmasárga a vidék,

kólás poharamban semmivé olvad a jég.

Puskapor szag, sült kukoricacső,

éhes cowboy prérikutyára lő

Forró a nap, híggá olvadt a táj,

kán kán táncos nőnek a térde fáj.

Kartondoboz-házak, ördögszekér,

a seriff egy pofa sörre betér

bárba, ahol lóg az ablaktábla,

az örömlányoknak kint a lába.

Tetovált banditák párbajoznak,

fegyverropogásból áll a holnap

nekik. Eső nagyon ritkán esik.

Kislány a vadvirágokat szedi.

Távol indiánok füstjeleznek,

sült hús illata van a szeleknek.

Vörös vadrózsa nyílik a kertben,

megállt az idő egy régi percben.

Farkas üvölti a Holdat este,

különös hely, vadnyugati western.

Kinézek a tájra, szalmasárga a vidék,

kólás poharamban semmivé olvad a jég.

Sárkányfüves boszorkány - prózavers

Berkenye-csőrű feketerigó kalász helyett vörös szalagot tart; lehet előre jelzett nyaktiló, amit sárkányfüves boszorkány varrt. Fohászára kiapad a siló és porladós talajú lesz a mart; szegénységtől üresedett ivó, ahol a bor szelleme sem csap zajt. Meredélybe fordul minden tinó, megpenészesedik az összes sajt; és elpusztul a fiatal csikó hiszen túl sok kórság kiütött rajt’. Sors a pogányra büntetést kiró, nem okoz a falunak már több bajt: Tüskés volt szíve, akár egy pikó, most a feje a szekéren a lajt....

Havas eső - szapphói strófák

Szép szivárvány tűnt fel a déli égen,

enyhe, hókristályos esőbe érve.

Szürke háztömb-rengeteg áll a téren,

ázik a szélben.

Jég-fehér felhők utazók a légen,

őszi hó fúvása fagyasztja vérem.

Télelő ígérete vár e jégben,

lényemen érzem.

Pirkadat percei - hexameter

Szilvavirág zamatát viszi májusi szél, s legelőn nyírt

fű aromája vegyül bele. Lágy pipacs omlik a ringó

éjbe, beoldja sötét ereszű horizontba a vér-szín

szirmait. Árok-ülő füzek állatok álmait óvják,

víztükör-ágaik úsznak el éppen. A harmat alászállt:

hűs lepel ébredező levelű, öreg égeren. Álmos

baglyok egy őskori tölgy totem állataként temetőn nyílt

csipkebogyóra vigyáznak. Egér rohan úton a sikló

teste elől, harapás öli áldozatát. Lila-kék víz

ringat ölén tücsök éneket. Ég-sima szárnyas a tónál

ébredező lile, fészke tojásokat érleli. Nászát

éli a szép Nap, előtör, a fénye egész egen átfolyt.

A róna pásztorai

Őrtüzeket gyújtottak a pásztorok,

subáikból a csillagokat kémlelik,

mik égi táltos körüli vándorok,

s az eljövendő titok-mustját érlelik.

Sült hús-ízű füstre kuvasz rámorog

és az Alföldről pusztai szél érkezik,

mitől a gulyások cserzett-ráncosok,

s a Tisza ezer éves habja fékezik.

Ridegtől távol vannak a kántorok,

ez élet Vereckétől fogva létezik.

A legelőn néhány pernye vánszorog,

sok rónai láng hasábfára éhezik.

Gulya-úrnak nem kellenek vánkosok,

sorsuk tülök-szarvú szürkék közt élhetik.

Messze vannak a szép magyar városok,

s maga az idő velük együtt vénhedik.

Karmazsin hajnal

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

Beivódottan csont-kormos barakkok,

gomba módra terjed a számuk.

Az ott halókért nem szólnak harangok,

már nem fog a félelem náluk.

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

Idegen nyelven röpködő parancsok,

a sovány emberek csak bábuk.

A múltban voltak: dolgozó parasztok,

most sebtől fekélyes a lábuk.

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

A lágerben lakóknak nincs panaszjog,

hiába fagyott véres-nyáluk.

Ős patkány fertő-kórjába ragadtok!

Remélem, hogy szép volt az álmuk...

Karmazsin hajnal virradt rájuk.

Narancs-huszárok

Himnuszt makogó narancs-huszárok

kaszabolnak a dohány földeken.

Gúnyájuk ősi magyart utánoz,

de megvetik az öreg bölcseket.

Egy jó szolga mindig jó urához!

Töltsék fel szeméttel a völgyeket!

Nemzetibe öltözött kufárok

ingyen adnak el magyar tölgyeket.

Még sosem láttam annyi gulágot,

mint ami most sok közmunkás-otthont lefed.

Mi gyarmatosítjuk a világot!

Csak az éhség, ami sok embert nem ereszt.

Tanulástól megfosztott diákok...

Nem baj, hogyha félsz, csak fordítsd el a reteszt!

Ám bármit is teszel, ne imádkozz,

mert csak a huszároké a(z álság) - kereszt!

Égő mimózafa ♥

A pirkadat most őrként

borul rám. Az éjnek ledőlt minden kőfala.

Az ég felszínén rőtség,

levegőben elektromos kisülés sava.

...

Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.

Nyomasztó, tompa hőség,

a távoli égen néma villámok hada.

Csak szúnyogokból-bőség;

őket nem űzi a megégetettség szaga.

...

Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.

A redőny lyuka lőrés,

áthallatszik rajta a ropogó bőr zaja.

Égő szirmok közt fől még

a mi csapzott szerelmünk párás hús-hajnala.

...

Álmomban láttam, ahogy ég a mimózafa.

Prométheusz-szerep ♥

Általad enyém a Prométheusz-szerep:

Az istenektől neked tüzet loptam magam,

szerelem ködétől homályosult el agyam,

vállaltam, hogy újra és újra húsomba marj,

csak közben fekete tollaiddal betakarj.

Ne lássam, hogy véremtől csatakos az avar;

s most fájdalmamban az ég felé nyújtom nyakam...

Így őriznek meg minket az évezredek.